A magyar szó

Mireisz László: 

A magyar szó eredete

A Magyar Tudományos Akadémia álláspontját tükröző-A magyar nyelv történeti etimológiai szótára- szerint (Akadémia Kiadó 1967-76.), a magyar szó alapalakja az ugor man  lehetett, amely szó az ugor korban a későbbi magyarságnak, a voguloknak és az osztjákoknak a más frátriához tartozó részét jelölhette. (?) Ebből az alapalakból alakult ki a madzs, majd ebből egy közelebbről meg nem határozhatóm korban lezajlott váltás eredményeképpen a madzs – magy. (?) Így alakult ki egy kétirányú hangrendű kiegyenlítődéssel a megyer és magyar változat. Egy másik levezetés szerint a magy előtag “valószínűleg ősi örökség az ugor korból” és a finnugor nyelvcsalád míg (zürjén = ruha), mige (zürjén = termet), migor (votják = test) stb. szavakkal áll rokonságban. Az -er, -eri utótag szintén finnugor örökség, bár önálló használata nem mutatható ki, jelentése férfi, ember. Hunfalvi szerint a magyar szó a mo-ger (a föld embere, lásd ger-ek = gyerek) alakból származik. Annak ellenére, hogy mindez feltételezés, a szótár siet leszögezni, hogy a magyar szó “mag” tőből származtatása téves.

Vállalva a “tudománytalanság” ódiumát, érdemes felvetni és megvizsgálni a magyar szó eredeztetésének egyéb lehetőségeit, melyek a finnugor eredeztetésen túl felmerülnek.

Elsőként felvethetjük, hogy a magyar szó töve a mag és gyöke az ag. A gyökér az a legkisebb egysége a szónak, amikor egy maszkulin jellegű magánhangzót követ egy feminin jellegű mássalhangzó és az így kapott férfi-nő egységű hangzók alkotják a szavak gyökerét. A tő pedig a gyökérből kialakuló legegyszerűbb értelmes része a szónak. Esetünkben a mag tőhöz kapcsolódik a y-ar. Ebben az esetben meg kell vizsgálnunk az y eredetét.

A legkorábbi magyar nyelvű szövegeinkben (Ómagyar Mária-siralom, Halotti beszéd) azt találjuk, hogy a kiejtett i ipszilonként kerül leírásra, vagyis a beszélt nyelv latin betűkkel való leírása során változott az i y-ná. Például az Ómagyar mária-siralomban az igaz ygas az így yg, a Halotti Beszédben az isa ysa, vagy ahogy a latin nyelvű Képes Krónikában a Visegrád Vyssegrad. Ennek alapján arra következtethetünk, hogy a szó eredetileg mag-i-ar volt.

Ezt támasztja alá, hogy az 1559-ben Krakkóban kiadott ún. Krakkói krónikában a magiar formát találjuk s ennek kapcsán felvethető, hogy az akkortájt kezdődő 150 éves török hódoltság nyomán bekövetkező elmadzsarosodás és az átírás beszélt nyelvre való visszahatása eredményezte a magiar szó madzsarrá, illetve magyarrá változását.

A pannonhalmi Szent Benedek rend történetében szintén megtaláljuk a magia formát és feltehető, hogy egy ez irányú kutatás további példákat tudna felszínre hozni. S mindez azt jelentheti, hogy a magyar szó nem a magy, hanem a mag tőből származtatható a magi, magiar vonalon.

Egy másik megközelítésből: a korai szövegekben gyakran előfordul, hogy sem az i, sem az y nem jelenik meg a magyar szóban, például Mogorsziget, Magorfalu, mageri, magerii, magarazuala (magyaráz ( valamit magyarul értelmez) magarsaga (magyarsága), stb. Ezek egyrészt azt bizonyíthatják, hogy a mog, mag tő felvetése helyes lehet, másrészt a magi, magia, magjar forma mellé felvehetjük a mago, magos (magosz), Magor (Hunor testvére), illetve a maga, magar formát is. Ez utóbbival kapcsolatban érdekes egybeesés mutatkozik a nepáli magarokkal, akiknek újabban feltárt szertartásaikban sok ősi magyar elemre bukkanhatunk, bár e kérdéskör még nincs véglegesen tisztázva.

Nem tudhatjuk, hogy a mago – maga formákat érintette-e az indoeurópai nyelvekben lezajlott “o – a” hangváltozás, vagy sem. Azt viszont lehet tudni, hogy a szanszkrit nyelvű irodalomban a mágia ismerőit, a mágusokat maga-knak (          ) nevezték, a magák országa pedig a mítikus Sákadvípán van, mely a hét mítikus sziget egyike, s melynek partjait a tejtenger mossa. ide kapcsolódhat az is, hogy a mágus sumér megfelelően az imga, vagy im(a)ga, ráadásul a sumérek önmagukat egy magan nevű – feltehetőleg mítikus – helyről származtatják.

Közbevetőleg érdemes megjegyezni, hogy Dr. Kohn Sámuel az általa 1881-ben összeállított Héber kútforrások és adatok Magyarország történetéhez című munkájában tárgyalja az ún. hagar kérdést, vagyis azt, hogy a héber nyelvű irodalomban és levelezésekben a magyarokat – a latinból és a németből kölcsönött hungrin, ungrin, ungár mellett, melyek tulajdonképpen a hunokra vonatkoznak – gyakran hagar-oknak ( ) nevezik. Dr. Kohnnak a Függelékben leírt vizsgálódásai nem tárják fel a hagar szó eredetét, sőt kimutatja az ezzel kapcsolatos feltételezések tarthatatlanságát, illetve felveti a bibliai “hagrim” népnévből való – elég ingatag – származtatását. Legalább ennyire ingatag az a feltevés is, hogy a területileg különböző helyről származó, jobbára a XI-XV. sz. között héber források egy tőre menjenek vissza, ahol is valamilyen elírás vagy más ok miatt a hét (  ) betű került a mém (  ) betű helyére és így lett a magarból hagar. Az is felvethető, hogy a hun népnév és a magar (magyar) népnév összevonása a hagar, ez a kérdés sincs véglegesen tisztázva.

Mindent összevetve, ha a mag a magyar szó magja (töve), akkor akár a mag – magi -magia (ide bekapcsolódva a maglya) -magiar – magias – stb, akár a mag – maga – magar (mint népnév) – magor – magos (mint a görög magosz) – magus – stb., akár a mag – móg (a médek és nyomukban a perzsák nevezték moghunak a mágusokat, például amit a párszik ma mobednek (főpap) neveznek, az zendül moghupaiti, azaz moghu-magus – paiti /pati, pater, azaz mágus-atya) – moger (v.ö. “hetumoger”, a hét magyar) – stb, akármelyik vonalat nézzük, a magyar szó kapcsolatba hozható annak a népcsoportnak a nevével, amely az ókorban több helyütt felbukkan Ázsiában, s akiket Dáriusz szorít ki Perzsiából, miután hosszú ideig együtt éltek a méd és perzsa törzsekkel. Ezután nyomukat vesztjük a belső-ázsiai kavargásban, de feltűnnek a szkíták, a szogdok, a dahák és a szakák között (lásd haumavarga-saka), majd később a hunokkal érkeznek az Aral-tó vidékéről Etelközbe és onnan a Kárpát-medencébe. Talán az ún. szavárd magyarok jelentős számú törzsei azért tértek vissza a Kaukázuson keresztül Médiába, mert élt még e törzsekben a “gyülekezőhely” ( Ekbatana, Média fővárosa) emléke.

Ugyanakkor azt is meg kell állapítanunk, hogy a magyar törzsek és több népcsoport dinasztikus “papságát” kitevő ősi mágusi népcsoportok közötti kapcsolatot látszik igazolni a régi magyar ősvallás varasolos – varázslásos, ráolvasásos, “átkozós”, szelet-tüzet-vizet-földet “tisztelős” azaz mágikus jellege. Annak feltevése, hogy ez a kapcsolat valóban létezett, azt eredményezheti, hogy egy komolyabb vizsgálat feltárhatja a magyar nyelv mágikus jellegét, alkalmasságát arra, hogy általa a legmagasabb szellemi igazságok nem csak magyarázhatók és taníthatók, de megnyilváníthatók és kimondásukkal megvalósíthatók.

A Javaslap hasábjain most folytatásban közölt inkvizíciós jegyzőkönyvekben a gyógyító és varázsló pogány papokat mágusoknak nevezi a latin szöveg. Tény, hogy Európában több helyen nevezik mágusoknak az inkvizíciós perek vádlottjait, mégis, a magyarországi perek anyagában néha előbukkanó magoc forma jelezheti azt, hogy itt az ősi mágusi hagyomány tiszta formában megőriződött és kereszténység felvételéig a hunok és a velük tartó népek vallási hovatartozásának és öntudatának képezte alapját.

Ezt a feltételezést erősítik meg azok az ősi szertartáselemek, mint például a  hunoknál, szkítáknál, perzsáknál, médeknél, indeknél, hiung-nuknál, masszagétáknál, mongoloknál, görögöknél, rómaiaknál, germánoknál egyaránt kimutatható fehérló-áldozás, vagy a szintén méd szokásra visszavezetett vérszerződés, vagy a szél-tűz-víz-föld elemi energiára épülő mágikus rituálé,  melyek a régi magyar vallásnak is fontos részét képezték.

Alapos és mélyreható kutatás tudja majd bizonyítani vagy cáfolni azt a feltevést, hogy az ősi magyar (magar, magor, magiar) néptörzseknek volt e valamilyen kapcsolata avval a népcsoporttal, melyet a sumérek im(a)ga, a médek moghu, az óperzsa ékiratok magush, a szanszkrit iratok maga, a nepáliak magar, a görögök magosz, a latinok magus, a germánok magier stb. névvel illettek. (Minden valószínűség szerint ezek az indogermán magh, megh = képesnek lenni igetörzsből származnak.)

Azt azonban a kutatás eredményétől függetlenül megállapíthatjuk: a mágikus hagyomány azt tanítja, hogy a jelenések körülöttünk saját magunk cselekedeteinek gyümölcseként bontakoznak ki, ki-ki önmaga életét, sorsát, világát saját tetteivel alakítja. A maga (mint visszaható névmás) azt jelenti, hogy a cselekvés a cselekvőre hat vissza. Ezért aki magát jobbá alakítja, magát a magányban magasrendű elvekkel itatja át, hogy a magas szellemi elvek által átitatott magból kicsírázzon a világfa, mely jóízű gyümölcsöt terem, nos, az ilyen ember mágus, s jobb esetben magyar is egyszerre.

A magyar nyelvről