„Az univerzum a káosz és a rend szimfóniája, és csak az ő harmóniáinak megértése révén pillanthatunk be a létezés szépségébe.” – Giordano Bruno
Giordano Bruno – Egy hermetikus talján a máglyán
I. Üstökös Európa egén
Giordano Bruno 1548-ban született Giovanni néven Nola kisvárosában, a Vezúv árnyékában. Későbbi nevét, a Giordanót a domonkos kolostorban vette fel, ahol tanult. Itt makacs véleményei miatt összetűzésbe került a papsággal, ami nem az utolsó alkalom volt életében. Nem sokkal a kolostor papságával való vitája után elszakadt az egyháztól, kitéve magát az inkvizíciót vezető dominikánusok (Dominici canes, ’az Úr kutyái’) üldözésének, akik 1592-ben Velencében letartóztatták, és Rómába szállították. Nyolcévnyi bebörtönzés, végtelen kihallgatások és a szokásos kínzások után 1600. február 17-én a Campo dei Fiori téren élve elégették. Vele kapcsolatban látszólag az egyház berkein belüli ügyről beszélhetnénk némi világi felhanggal, egy korabeli életútról, amely az ellenreformációval összekülönbözött. Ha a dolgok mélyére nézünk, a kép ennél jóval árnyaltabb.
Giordano Brunót ugyanis nem lehetett, és most sem lehet beskatulyázni: kortársával, John Dee-vel egyetemben ugyanaz a hermetikus látásmód jellemezte, míg Dee inkább szinkretikus mágus volt, aki világokat kapcsolt össze, addig Bruno profetikus mágus, aki a mágia határtalan látnoki képességével bírt. Az univerzum felépítéséről alkotott elképzelései a korabeli viszonyok között valóban látványosak voltak, és merészségükben messze felülmúlták más kortársaikét, például Kopernikuszét és Galileo Galileiét. Látásmódjában fő üzenetként az individualitás fogalmát az örök összekapcsoltság fogalma váltja fel. Ezzel megerősítést nyer az, amit az ősi indiai szellemi tanok évszázadok óta tudtak: az emberi individualitás lényegében teljesen egy az Egésszel, a Mindenséggel, és minden elkülönültség illúzión alapul.
Giordano Bruno kozmológiai nézőpontja egész munkásságában megtalálható. 1584-ben írt izgalmas párbeszédében, a Hamvazószerda-vacsorában a végtelen univerzumról szóló elképzelésével az „aszklepiánus” Cusanus éles szemű olvasójának bizonyul. Bruno azonban még tovább megy. Azt állítja, hogy lelkesen hisz a számtalan világ és csillagrendszer létezésében.
Az európai hermetikában egyedülálló módon definiálja a világegyetemet és rajta keresztül az Egy teljességét (Hen to pan) az 1584-ben írt Az okról, az elvről és az egyről című dialógusának Ötödik párbeszédében, ahol Teofilo ekként nyilatkozik:
„Így hát a világegyetem egy, végtelen, mozdulatlan. Egy, mondom, az abszolút lehetőség, egy a valóság, egy a forma vagy lélek, egy az anyag vagy test, egy a tárgy, egy a létező, egy a legnagyobb és legjobb, amelyet nem lehet felfogni; ennélfogva határolhatatlan és korlátozhatatlan, s ennyiben határtalan és korlátlan, következőleg mozdulatlan. Nincs térbeli mozgása, mert nincs semmi rajta kívül, ahova mehetne, hiszen maga minden. Nem keletkezik; mert nincs más lét, amelyet kívánhatna vagy várhatna, hiszen magában foglal minden létet. Nem múlik el; mert nincs más, amivé átváltozhatna, hiszen maga minden. Nem csökkenhet és nem gyarapodhat, hiszen végtelen; ehhez semmit sem lehet hozzáadni, valamint semmit sem lehet belőle elvenni, mert a végtelennek nincsenek hányadrészei. Nem mehet át más minőségbe, mert nincs külső, amelytől szenvedhetne és amely rá hathatna. Minthogy továbbá a maga létében minden ellentétet egységbe és harmóniába foglal, s nem lehet hajlandósága más és új léthez, vagy a lét más és más módjához, azért nem változhat meg valamelyik tulajdonsága, s nem lehet benne olyan ellentétes vagy különböző valami, ami őt megváltoztatná, mert benne minden összhangban van. Nem anyag, mert sem nem alakított, sem nem alakítható valami; nem határolt, s nem határolható. Nem forma, mert nem formál. Nem mérhető és nem mérték. Nem fogja át magát, mert nem nagyobb magamagánál. Nem foglaltatik magában, mert nem kisebb magamagánál. Nem hasonlítható össze, mert nem más és más, hanem egy és ugyanaz. Minthogy egy és ugyanaz, nincs más és más léte; minthogy nincs más és más léte, nincsenek más és más részei; s minthogy nincsenek más és más részei, nem összetett. Határ, de oly módon, hogy nem határ; forma, de úgy, hogy nem forma; anyag, de úgy, hogy nem anyag; lélek, de úgy, hogy nem lélek: mert különbség nélkül minden, s ennélfogva egy. A világegyetem egy.”
Ha ezt összevetjük a gnosztikusok által alkotott, apokrifnek számító János titkos könyvével, megdöbbentő hasonlóságot látunk:
„Senki sem uralkodik a Szellemen, mivel egyeduralommal rendelkezik. Az igazi Isten, mindenek Atyja, a szent lélegzet, a láthatatlan, aki a mindenséget múlhatatlanságával veszi körül, a tiszta világosságban van, nincs szem, amely képes belepillantani. Nem szabad a Szellemet bizonyos fajta istennek elképzelnünk, mert messze kivalóbb az isteneknél. Olyan elv, melyen senki sem uralkodik, mert senki sem létezett előtte. Nincs szüksége senkire. Nincs szüksége senkire, mert örökkévaló. Nem szorul rá semmire, mert nem lehet neki vége, mivel nincs szüksége arra, hogy vége legyen, mert hiszen örökre ö maga a bevégzettség. Határtalan, mert nincs senki, aki hatart szabhatna neki. Nem lehet megítélni, mert nincs senki, aki megítélhetné. Mérhetetlen, mert nincs senki, aki megmérhetné. Láthatatlan, mert soha senki sem látta. Ő az örök, mert róla lehetetlen beszelni. Ő a leírhatatlan, senki sem foghatja tel, hogy leírja. Ő a megnevezhetetlen, mert senki sem létezett előtte, hogy nevet adjon neki. Ő a mérhetetlen Világosság, a szent, a hamisítatlan tisztaság, a leírhatatlan, a tökéletes, a múlhatatlan.” [1]
Ez a részlet János titkos könyvéből nem annyira az univerzumról szól, mint inkább az abban rejlő rendeltetésszerű erőről. Pontosan ez volt Bruno hite: az univerzumban van egy rend, egy hatékony ok. „A létezés elve, minden faj forrása, Lélek, Isten, Lét, Egy, Igazság, Sors, Értelem, Rend.” [2]
Bruno Kopernikusz csodálója volt, aki (újra) felfedezte,[3] hogy nem a Föld áll a Naprendszer középpontjában, hanem a Nap. Az a nézőpontja, hogy a Föld kering a Nap körül, és nem a Nap a Föld körül, meglehetősen „forradalmi” volt a korában. Kopernikusz azonban továbbra is ragaszkodott ahhoz az elképzeléshez, hogy a fix csillagok az univerzum külső határait jelentik. Ezzel szemben Bruno univerzuma végtelen és határtalan volt. Szerinte ezt az univerzumot homogén és végtelen folytonosság jellemezte. Így a végtelen univerzumnak nincs szüksége külső hajtóerőre, hogy mozgásban maradjon. Önmagában mozdulatlan, mivel nincs semmi, ami mozgásba hozhatná, mégis minden az univerzumban mozgásban van. Ez nagyon hasonlít ahhoz, amit Bruno a hermetikus irodalom egyik meghatározó forrásának számító Aszklépioszban olvasott.
Kozmikus rendszere De Revolutionibus Orbium Coelestium című művében, középen a Nappal
Bruno szemléletében központi szereppel bírt az a hermetikus elv, miszerint Isten mindenben jelen van (natura est Deus in rebus). Mivel Isten teremtő természetű, így ez magyarázatként szolgál arra, hogy a végtelen univerzumban miért születik minden időben új bőség. Mivel, ha Isten mindenben jelen van, akkor a teremtett dolgok forrása is egy, azaz minden az Egyből, Őbelőle származik. A dolgok lehetnek megnyilvánultak és megnyilvánulás nélküliek. És mivel Ő minden dolgot megnyilvánultnak gondol, minden dolgon és mindenben megnyilvánul, és leginkább mindazon dolgokban, amelyekben megnyilvánulni akar, vagyis hatalommal bír minden teremtett és meg nem teremtett lény felett.
Állítása szerint minden égitest azonos elemekből áll, azonos homogenitással, konzisztenciával és szerkezettel. Az univerzális anyag szerinte térből, éterből, atomokból és fényből áll. A végtelen univerzumban sem a Nap, sem a Föld nem rendelkezik kozmológiai kiváltságokkal a többi égitesthez képest; nincs lényegi különbség a földi világ és a mennyei világ között. Amint fent, úgy lent.
Bruno szerint a mozgás az univerzumban valóban univerzális, de minden égitest másképp mozog, és egyik mozgás sem tökéletesen szabályos. Szerinte nincs abszolút idő sem. Az univerzumban az idő mennyisége az égitestek mennyiségének felel meg. Az univerzumnak nincs kezdete az időben, és nem lesz vége sem, örök.
Szerinte az univerzumban és azon kívül nincsenek abszolút üres terek vagy teljes vákuumállapotok; az univerzum egy egyetlen egész. A bolygók sem vákuumban léteznek, hanem egy olyan közegben, amelyet Bruno éternek nevez. Érdekes megfigyelni, hogy Bruno definíciója a nem létező ürességről mennyire hasonlít Hermész Triszmegisztosz Aszklépioszban tett kijelentéseihez:
„10. Aszklépiosz: És azon dolgoknak, melyek mozognak, az ürességben kell mozogniuk, Triszmegisztosz?
Hermész: Kerüld e szavakat, Aszklépiosz! Nincs egyetlen dolog sem a létezők között, mely üres: ez létezésük meghatározásából következik hiszen a létező nem tudna létező lenni, ha nem lenne eltelve létezéssel. Ugyanis a meglévő sohasem képes üressé válni.
Aszklépiosz: Tehát nincsenek üres dolgok, Triszmegisztosz, amilyen egy nagy korsó, egy váza, egy kád, és a többi hasonló dolog?
Hermész: Micsoda tévelygés, Aszklépiosz! Hát azon dolgokról hiszed azt, hogy üresek, melyek valójában a leginkább teltek és tele vannak?
11. Aszklépiosz: Hogy érted ezt, Triszmegisztosz?
Hermész: Hát a levegő nem test?
Aszklépiosz: De, test.
Hermész: És ez a test vajon nem jár át minden létezőt, és átjárva azokat nem tölti be? Vajon egy test nem a négy elemből keveredve áll össze? Minden, amit üresnek mondasz, tele van levegővel: de ha tele van levegővel, akkor a négy elemmel is tele van; és világos, hogy épp az ellenkező állítást adódik, miszerint mindazon dolgok, melyekről azt állítod, hogy tele vannak levegővel, valójában mentesek attól, hiszen más elemekkel vannak színültig tele, és nincs arra helyük, hogy befogadják a levegőt. Ezeket tehát, melyekre te azt mondod, hogy üresek, üregesnek kell neveznünk, nem üresnek. Minthogy ugyanis léteznek, levegővel és pneumával vannak tele.
12. Aszklépiosz: Nem lehet ellentmondani ennek az érvelésnek, Triszmegisztosz. Milyennek mondtuk tehát azt a helyet, amelyben a mindenség mozog?
Hermész: Testetlennek, Aszklépiosz.
Aszklépiosz: Mi hát az, ami testetlen?
Hermész: Az értelem, mely önmagát teljességgel önmagába foglalja; mely mentes mindenféle testtől: nem bolyong ide-oda, nem szenved el semmilyen hatást, megfoghatatlan, önmagában áll nyugalomban, mindennek befogadója és a létezők fenntartója. És mintegy az ő sugara a Jó és az igazság, illetve az életerő és a lélek ősképe.
Aszklépiosz: Micsoda hát akkor az Isten?
Hermész: Ami nem úgy létezik, mint egy mindezek közül, minthogy ő mindezeknek az oka; úgy a mindenségnek, mint minden egyesnek, ami csak van.” [4]
II. A világ megújítója
Körülbelül száz évvel ezelőtt a tudósok világszerte teljesen biztosak voltak abban, hogy csak egy Tejút létezik, és az a miénk. Aztán 1924. december 30-án Edwin Hubble megfigyelt egy Tejúton kívüli csillagködöt a világ akkori legnagyobb távcsövével, és megállapította, hogy azok távoli csillagrendszerek.
A látnok Giordano Bruno azonban körülbelül három évszázaddal korábban ugyanerre a következtetésre jutott – teleszkóp nélkül, amelyet akkor még nem találtak fel. Kultúrája és az inkvizíció hatalmas nyomása ellenére azt állította, hogy az univerzumban számtalan nap és bolygó létezik. A Nap egy csillag a végtelen univerzumban, és más csillagok is napok a saját csillagrendszereikben. Ezek a számtalan napok és bolygók természetüknél fogva végesek. Szabadon mozognak az űrben. A Nap, csakúgy, mint minden égitest, mozog; saját középpontja körül forog. Bruno illúziónak nevezte azt az akkor már régóta fennálló véleményt, amely szerint a Földtől egyenlő távolságra található fix csillagok alkotják a firmamentum [5] határait. Ezzel elutasította Kopernikuszt, akit annyira csodált. A tudomány egyetértett vele – bár csak halála után.
Ugyanilyen figyelemre méltó Bruno azon állítása, miszerint a látható bolygók mellett vannak olyan láthatatlan bolygók is, amelyek a Nap körül keringenek, bár a Földtől való távolságuk és viszonylag kis méretük miatt nem láthatjuk őket. Távcső nélkül Bruno tudta, hogy a Szaturnuszon túl kell lennie más bolygóknak is – és valóban, a tudósok 1781-ben felfedezték az Uránuszt, 1846-ban a Neptunuszt, 1930-ban pedig a Plútót.
Nikolausz Kopernikusz 1543-ban, Giordano Bruno születése előtt öt évvel publikálta A mennyei testek körmozgásáról című művét, amelyben azt a nagyon veszélyes állítást írja le, hogy a bolygók a Nap körül keringenek.[6] De Kopernikusz előtt 4000 évvel ezt már tudták! Ez a tudás elveszett az idő labirintusában, ahogyan az egykor ismert dolgok eltűnnek vagy rejtve maradnak különböző kultúrák különböző csoportjaiban vagy köreiben, majd egy bizonyos időpontban újra megjelennek, hogy a korábbinál erősebb nyomat hagyjanak az emberiség tudatában.
Johann Georg Mentzel 17. századi metszete (1677)
Giordano Bruno hermetikus volt nagyon mély látnoki képességekkel. Egy Angliában töltött rendkívül termékeny év (1584) során írt egy másik lenyűgöző művet, hasonlóan érdekes címmel: Spaccio de la bestia trionfante (A diadalmas fenevad elűzése). A mű egy szatirikus és rendkívül mélyreható kézirat, amely a bolygók új, erényesebb megtestesüléséről szól. Ebben a műben a bolygók ugyan az istenek világát tükrözik, de egy idő után változás – szennyeződés – következett be. Ez Bruno saját gondolataira épül, aki úgy érezte, hogy egyfajta végidőben él. Állítása szerint az ő korában a világ olyan mélypontra jutott, amelyhez semmi sem hasonlítható. Európát a vallási háborúk erőszakossága nyomja, és a hatalmat a „pedánsok” tartják kezükben: a szavakkal játszó, a valóságtól elrugaszkodott tudósok és a reformerek, akik egyre nagyobb távolságot teremtenek az ember és Isten között, amivel egyre mélyülő szakadékot teremtenek. Bruno a természetes rend helyreállításával és a régi értékek megvalósításával törekszik a renovatio mundi (’a világ megújulása’) elérésére, amelynek eredményeként visszatérhet az igazságosság és a rend.
Kérdés, hogy Bruno reménye a renovatio mundira – a világ megújulására, a bolygó erők erkölcsi hierarchiájára – vajon Hermész Aszklépiosznak tett kinyilatkoztatásán alapult-e. Hiszen a Corpus Hermeticum IX. fejezetében ezt olvashatjuk:
„A kozmosz érzékelése és megismerése csak arra szolgál, hogy az az isteni akarat eszközeként létrehozzon mindent, és ami felbomlott, azt visszafogadja önmagába. Isten azért alkotta meg ezt az eszközt, hogy megőrizze a tőle kapott magvakat, és létrehozzon mindent. Amit a Kozmosz felbomlaszt, azt meg is újítja, és miután a dolgok így felbomlanak, a Kozmosz, mint az élet jó földművese, megújítja őket azon változás által, ami saját mozgásának is oka. Mert nincs semmi, amit ne keltene életre, de mindent élővé tesz körforgásával, hiszen ő az élet helye és alkotója.” [7]
Hermész Triszmegisztosz egyiptomi világában még nagy tisztaság uralkodott, de ez Bruno szerint a keresztények által elpusztult. A diadalmas fenevad elűzése című művében Bruno részletesen idézi Hermész panaszát az egyiptomi vallás hanyatlásáról. Bruno szerint eljött az ideje a morális megtisztulásnak. A régi természetes hermetikus rendet vissza kellett állítani; az igazságosság és az igazság, valamint számos más erény együttesen alkotnák Bruno új mennyországát. Bruno nyíltan dicsőíti az egyiptomiak vallását a zsidók és a keresztények rovására rámutatva arra, hogy az egyiptomiak a görögök és a héber (és természetesen a keresztények) előtt léteztek, és a legjobb vallással, a legjobb mágiával és a legjobb törvényekkel rendelkeztek.
Giordano Bruno nem állította, hogy Jézus hermetikus pap volt, ugyanakkor rendhagyónak (abban a korban eretneknek számító) nézetei, amelyek kivégzéséhez vezettek, megkérdőjelezték a hagyományos keresztény Jézus-képet. Bruno nézetei a hermetizmus, a neoplatonizmus és más okkult hagyományok elemeit ötvözték, ami a Szentháromság, Krisztus istenségének és más katolikus tanok elleni vádakhoz vezetett. Bruno nézőpontja szerint Jézus, a hermetikus és neoplatonikus gondolkodás más isteni alakjaihoz hasonlóan, inkább egy mély, univerzális igazságokat kinyilatkoztató próféta volt, mint az ortodox értelemben vett egyetlen Isten Fia.
Ezen nézetek, valamint kozmológiai megfigyelései miatt lépett közbe az inkvizíció, hogy Brunót mint ateistát bíróság elé állítsa.
III. Feltárul a Kozmosz (univerzum) lelke
Bruno ismerte a Corpus Hermeticum tizenhatodik értekezését (Aszklépiosz levele Ammon királyhoz), amely minden dolog szimpátiájával [8] foglalkozik – egy elvvel, amely Bruno nézetrendszerében erőteljesen jelen van.
„17. Az intelligibilis [9] kozmosz Istentől függ, a látható kozmosz az intelligibilistől, a Nap az intelligibilis és az érzékelhető kozmoszon keresztül Istentől nyeri a Jót, amely szétárad mindenütt. Ez más szóval az alkotóképesség. A Nap körül forog a nyolc szféra, amelyek tőle függnek. Egy az állócsillagok szférája, hat a bolygóké, egy pedig a Föld körülié. Ezektől a szféráktól függnek a daimónok, a daimónoktól pedig az emberek. Így függ minden és mindenki Istentől.
18. Tehát, mindenek Atyja Isten, alkotójuk a Nap, a kozmosz pedig az alkotás eszköze. Az eget az intelligibilis szubsztancia irányítja, az ég az isteneket, a daimónok pedig, akik az istenek után következnek, az embereket irányítják. Ez az istenek és daimónok seregének a rendje.
19. Isten alkot mindent önmagából közvetítésükkel, és minden része Istennek. De ha minden része Istennek, akkor minden Isten, mert miközben megalkot mindent, önmagát alkotja meg. Alkotásának sosem szakad vége, mivel ő maga szüntelen. És ahogyan Istennek nincs vége, így az ő alkotásának sincs sem kezdete, sem vége.” [10]
Ez a gondolat biztosan mély benyomást tett rá, ugyanis több alkalommal is beszél a l’anima de l’universóról, az univerzum lelkéről, amely a csillagok mozgásának elve, az immanens motor. Ahogyan az emberi lélek tartja össze és köti össze a test minden részét, úgy az univerzum lelke is ugyanezt teszi „tagjaival”. Bruno szerint az univerzum lelkét az univerzum elveként és lényeként kell elképzelnünk, bár valódi természetét rendkívül nehéz megérteni.
Az univerzális lélek mindenben megtalálható, és nincs olyan apró test, legyen az bármilyen kicsi, amelyet ne járna át. Az univerzális lélek képes a semmiből mindent előhozni.
Nem tudjuk biztosan, hogy Giordano Bruno tudott-e a Hermész Triszmegisztosz által elárult további titkos kinyilatkoztatásról. Kozmológiai megfigyelései azonban tökéletesen egyeznek a filozófiai hermetikával, és szelleme biztosan bejárta a végtelen tereket az örök rend után kutatva.
„5. Bárcsak képes lennél szárnyakat növesztve fölrepülni az égbe, és ég és föld között lebegve láthatnád a szilárd földet, a hullámzó tengert, a folyók áramlását, a kóborló szeleket, a tűz hevességét, az égitestek útját, s a gyorsan forgó eget, mely egyre csak ugyanazok körül forog körbe-körbe! Mily szerencsés látvány, gyermekem, egyetlen pillanatban szemlélni mindezt; azt, hogy a mozdulatlan megindul, ami pedig az érzékelés számára rejtett, megnyilvánul a dolgok által, amiket alkotott. Ez a világmindenség rendje és ez a rend mindensége.” (Corpus Hermeticum V. Hermész tanítása fiához, Tathoz, arról, hogy az érzékelés számára rejtett Isten valójában a legnyilvánvalóbb) [11]
Lábjegyzetek:
[1] Visszatérés az eredethez. János titkos könyve (bev. Dietzfelbinger, K.), Kristály sorozat, 4. kötet, 18.
[2] Bruno, Giordano: De innumerabilibus, immenso et infigurabili, seu De Universo et Mundis libri octo (A megszámlálhatatlanról, a felmérhetetlenről és a meghatározhatatlanról, avagy a világegyetemről és a világokról, nyolc könyv), Frankfurt 1591, 8. könyv, 60. tr.
[3] Pontoszi Hérakleidész és Számoszi Arisztarkhosz voltak, akik Kr. e. 3. században már feljegyezték a heliocentrikusságról szóló megfigyeléseiket.
[4] Hamvas Endre Ádám fordítása; a szöveget lásd: A lélek megváltásának hermészi útja (doktori értekezés), Szeged 2008, 228.
[5] Firmamentum: „állócsillag-függöny”, amely az emberi szem által még látható határ a bolygószférák és a csillagjegyek között.
[6] Ebben közrejátszhatott Kopernikusz magas fokú görög nyelvű műveltsége, amely révén a heliocentrikus szemléletű ókori görög csillagászok munkáihoz is értőn tudott nyúlni.
[7] Hamvas Endre Ádám fordítása; a szöveget lásd: A lélek megváltásának hermészi útja, 247.
[8] A görög szó eredeti jelentése ’együtt szenvedés’.
[9] Intelligibilis, vagyis amit csak értelem (nem az érzékek) útján ismerünk meg.
[10] Hamvas Endre Ádám fordítása; a szöveget lásd: A lélek megváltásának hermészi útja, 280.
[11] Hamvas Endre Ádám fordítása; a szöveget lásd: A lélek megváltásának hermészi útja, 237.
Nyitókép: Giordano Bruno szobra a római Campo de’ Fiori piacterén
Források:
A lélek megváltásának hermészi útja (doktori értekezés), Szeged 2008.
BRUNO, Giordano: Két párbeszéd: Az okról, az elvről és az egyről: A végtelenről, a világegyetemről, és a világokról, Magyar Helikon (Magyar Nemzeti Digitális Archívum).
SLAVENBURG, Jacob: The hermetic link (From secret tradition to modern thought), Ibis Press, Lake Worth 2012.
Visszatérés az eredethez. János titkos könyve (bev. Dietzfelbinger, K.), Kristály sorozat, 4. kötet, németből lefordítva (fordító ismeretlen).
YATES, Frances: Giordano Bruno and the Hermetic Tradition, Selected Works, Vol. II. Taylor & Francis Group, Reprinted by Routledge 1999, New York 2001.
A tanulmánysorozat előzményei a Javaslap korábbi számaiban olvashatók.
