Beszélgetés Bánházi A. Abigéllel, művésznevén swanasa elektronikus zenei alkotóval, haldokló-kísérővel
– Miként határoznád meg magad? Zeneszerző? Zenész? Zen-ész? Hangsámán? Esetleg mi mindenként még?
– Hangsámán, zen-ész… nagyon jók, valami hasonló jó célnak hangzik. Elég nehéz behatárolni magam és nem is szeretem annyira, mert egyből egy korlátozó keretrendszerben kezdem érezni magam. Viszont azt meg fontosnak tartom, hogy tisztába legyünk a lényünkkel, úgyhogy a kérdésedre a válasz, hogy amik jelenleg a legjobban meghatároznak, az a hangművészet művelése, az ápolás és az élővilág felé érzett szeretetem.
– Hogy találtál rá a hangokra, a hangokban rejlő önkifejezésre?
– A zene szeretete és a zenében, hangokban lakozó erő megismerése utáni kíváncsiság hajt folyamatosan. Mivel jelenleg egy viszonylag új életszakasz kezdetén tartok, még vizsgálom az új témákat magamban, hogy nekem mit jelent a kezdet és a vég és hogy ki vagyok én ebben. Az első kiforrottabb hangutazásom címe is például Élet, Halál, Élet. A cím itt leginkább azokra az élethelyzetekre próbál utalni, amikor a végpontok kiindulópontokká válnak. Amikor például a fejlődésünkben eljutunk addig, hogy egy-egy ránk kondicionált én-rész leválik rólunk, vagy amikor belátjuk, hogy bizonyos dolgok felett nincs hatalmunk és engedünk, így belezuhanunk az ismeretlenbe. Tehát olyan fontos élethelyzetekre próbálok a címmel utalni, amik fontos lépcsőfokok a pszichés fejlődésünkben, kis halálok és abból kis újjászületések. Próbálom témában a súlypontot oda tenni, ahol azt hiszem hogy sokunknál árnyékba kerül az érzelmek megélése. Hogy ne féljünk megtapasztalni és megélni a negatív előjellel felruházott helyzeteket és érzelmeket, mert ezek szükségszerűek a fejlődésünkben. Az Élet, Halál, Élet című előadásommal egy ilyen belső utazást próbálok hangokkal leírni, ahol az átalakulás belső tájain az archetípusos totemállatalakok mellett a természet ősi formáinak a hangjait is segítségül hívom. Ez azt jelenti, hogy sok térfelvételt használok, tehát konkrét természeti és állathangok vannak integrálva a hangképbe. De ezek a hangok nem pusztán csak motívumok, hanem a kollektív tudattalan mélyrétegeiből felemelkedő erők hangjai. Ezek az ősi természeti erők és archetípusos képek együtt formálják azt a belső mitológiát, amelyen keresztül az átalakulás megtörténik. Ők nem tanítanak szavakkal, nem vezetnek térképpel, mégis ismerik az utat. Ősi emlékekként bukkannak elő a lélek mélyéből, ahol a kollektív képzelet és a személyes álomvilág összeér.
– Melyik az első totemállat ezen a benső úton?
– A fizikai sík hangszőtteséből a farkas hívószava emelkedik ki először. Ő ösztöneink őrzője, az éberség és a kitartás megtestesítője: figyel, véd és velünk tart a sötétségen át, ahol a félelmeink laknak. A totemizmusban és számos sámáni hagyományban ő a beavatás kísérője – tanító, aki az árnyékvilágban ismeri az ösvényt, és vezet, amikor már magunk sem tudjuk, hogy merre menjünk. Most ő az, aki ébreszt és útra hív, biztosítva utunkat valódibb, mélyebb, teljesebb önmagunk felé. Ahogy haladunk egyre beljebb e hangzó tájba, ahogy a farkas hangja kezd visszahúzódni, úgy oldódik a sötétség is. A feszültség nem szűnik, hanem átrendeződik. Mintha maga a félelem is lélegezni kezdene. Most nincs több kérdés és nincs több válasz – csak a jelenlét van. Így utazunk éteri hangzó tereken át félelmeinkkel együtt lélegezve. Majd szomorúság sejlik fel és abban a gyász, amelynek végre lett helye a világunkban. Ez a „lélek sötét éjszakája”. Alkimista értelemben ez a szakasz a nigredo, a sötétség és lebomlás fázisa, amikor minden korábbi forma feloldódik. Itt, a nem-tudás világába érve az egotudat feladja addigi látszólagos uralmát, nem talál több kapaszkodót és az én szerkezete szétesik. Itt már nem keresünk kiutat, jelen vagyunk azzal, ami van, így az árnyék többé nem ellenfél, hanem útitárs.
– Mi ebben az alkimista analógiákkal is leírható folyamatban a következő fázis?
– Az amikor a bánat csendjében, minden elcsitul és mint egy ősi emlékezet, felzeng a bálna hangja, hívása. Mint egy a sötétség alján megbúvó újabb kapu. Ő a mélytengeri anya, egy női archetípus, amely kapcsolatot teremt a materia primával. Archetípusos ereje tovább hív minket a lélek legősibb vizeibe, az anyaméhbe, az eredetbe, a csendbe. A mélyvíz birodalmába vezet, ami nem pusztán tér, hanem belső állapot: a határtalanság, ami elkezdi suttogni saját nyelvét – nem szavakat, hanem ősi impulzusokat, amelyek mélyen emlékeztetnek arra, kik voltunk, mielőtt szavaink lettek volna. Ekkor a delfin hangja akár egy szikra próbál minket emlékeztetni az alámerülésünkben rejlő átalakulásunk elkerülhetetlenségére és annak játékos mivoltára.
– Miben jelenik meg ez a játékosság?
– Abban, hogy mire a sötétség eléri a teljességét és mikorra már minden elveszettnek tűnik, akkor minden átfordul önmaga ellentétébe. De ugye ez nem az akaratunkkal történik meg, hanem csakis akkor, amikor a tudattalanunk elvégezte a maga munkáját. A ,,sötét anyag” már átdolgozódott és képessé vált a fény hordozására. Ez nem valami új dolog, hanem a benső minőségünk megváltozása. Valami elindul bennünk, és még szinte észrevétlen, de elkezdünk felemelkedni. Ami eddig szétesett, oldódott, elveszett volt, az most lassan újrarendeződik. A határtalan víz mélységéből egyre feljebb emelkedve kezd a forma újra megszületni, a ránk zúduló zajból valami ismerős kezd újra hallatszódni és egy irányba tartó mozgássá alakulni – a folyóvá. A folyó szimbolikája mélyen beágyazott a kollektív tudattalanba: az átalakulás következő fázisát hordozza. Ez az alkimisták fehérsége (albedo), a tudattalan megtisztított anyaga, a forma felé való visszatérés, a lélek új rendbe szerveződése. A víz már nem old, hanem vezet. Nem a megsemmisülés, hanem az irányba rendezett áramlás színtere. Nem kérdez, nem sürget – csak tart. Folyása nem merő haladás, hanem az újjászületés mozdulata: amit a sötétség lebontott, azt most a víz mozgása újrarendezi. A zen hagyomány szerint ez a „természetes út” – amikor az egyén ismét a Tao ritmusához igazodik, nem akarattal, hanem megengedéssel. És ahogy a sodrás egyre ismerősebbé válik, valami bennünk is újra felismeri önmagát. A zajból zene lesz, a sodrás dallamot kap.
– Mikor jelenik meg ebben a passzív folyamatban az aktivitás? Amikor már nem sodródunk, hanem tudatosan haladunk?
– Ebben az átlényegülő állapotban érkezik el hozzánk a hattyú, a szépség és a csend archetípusa, a kimondatlan tudás, az intuitív bölcsesség totemje – a lélek albedójának madara. Fehérsége nem ártatlanságot, hanem a sötétségen átjutott tudat tisztaságát hordozza. Látszólag mozdulatlan, mégis halad – ahogy a Tao is mozdul a mozdulatlanban. Ő az, aki közvetít a mélység és a fény, a belső és a külső között: nem tanít, hanem emlékeztet. És egyszer csak észrevesszük: jól vagyunk.
– A hattyú miatt választottad művésznevedet?
– Igen, a swanasa első fele valóban a hattyúra utal. Bár akkoriban még nagyon nem éreztem magaménak. Igaz sok mindent levedlettem addigra már magamról és még többet integráltam, de sokkal inkább egy ‘varacskosdisznó archetípushoz’ éreztem magam közelebb. Értve úgy, hogy túl sokat fürdőztem az élvezetek, a lesüllyedés mocsarában. Viszont érezhetően elindultam egy új úton, terápiába jártam, így nagyon vágytam egy új névre is. Elég régóta keresgéltem, de csak nem akart semmi megtapadni rajtam. Én a jungi állomfejtéshez kötöm az elmozdulást, mert a gyakorlata nagyon beindította az amúgy is képekben látó világom történéseit. Úgyhogy mondhatni elindult a hattyú invázió.. mert nem csak a belső világom gyakori szereplője lett, hanem meglepően sokszor és váratlan szituációkban bukkant fel, mutatta meg nekem magát kívül is. Elég hamar tisztává vált előttem, hogy nincs választásom. Viszont akkor még úgy éreztem, hogy a hattyú jelmezből kilóg egy kis szőrös disznóláb. Megvan tisztán az emlék, ahogy szégyellem magam amikor elsőnek leírom, azaz kivetülve is azonosítom vele magam.
A nevem második fele pedig az iráni archaikus kultúrából érkezett be hozzám. Hamvas Béla Scientia Sacra 1-ét vettem le újra a polcról, felcsaptam és elkezdtem random helyen olvasni. Míg nem lapoztam egyet és megláttam a főcímet: ‘Az asa’. Még a szívem is beleremegett olyan benső izgatottság fogott el, szimultán egy imával, hogy valami jót jelentsen. Úgy olvastam el azt a fejezetet, mintha valami sosem hallott történetet olvasnék magamról. A jelentését nehéz lenne egy mondatba belefoglalni, mert mint minden archaikus szó, ez is kiterjedt tartalommal bír. Nekem úgy jött le, hogy jelentésbeli szövetének szálai leginkább az igazságra épített rend fonalából szőttettek. És ezzel nagyon is tudtam azonosulni.
– Miként képzeljek el egy ilyen előadást a hallgató szempontjából?
– Nálam kikötés, hogy a koncertjeimnek ültetettnek kell lennie, és ha mód van rá akkor akár egyéb kényelmi eszközöket is biztosítson a helyszín. Ez kortárs előadó terekben abszolút nem szokott akadály lenni. A járatosabb hallgatók vékony kis matracokat és még párnákat is hoznak magukkal, hogy minél kényelmesebb testhelyzetet tudjanak felvenni a teljesebb hangélmény érdekében. Összegezve tehát fontos, hogy a testünk kényelmes helyzetben legyen. Hallgatás szempontjából pedig a Deep Listening gyakorlatának a híve vagyok, tehát szeretem a teljes sötétséget, vagy ha ez nem megvalósítható, akkor a becsukott szemeket a koncertjeim alatt. Ez a műfaj egy másfajta hallgatást követel meg a hallgatótól, fontos egy befogadó állapot elérése, hagyni megtörténni a hangokat és vezetve lenni általuk. Ez a műfaj semmi esetre sem egy ‘elindítom a főzés, pakolás mellé’ típusú hangélmény. Rá kell szánni az időt. De mivel nem megszokott hangokkal és hangfeldolgozással dolgozik, ezért nem is olyan hosszúak az ilyen típusú koncertek, átlagban 30 perc és 1 óra között mozognak. Ezekhez az előadásokhoz ami még elengedhetetlen a megfelelő lehallgató rendszer, tehát hogy milyen hangfalon keresztül kerül lejátszásra. Az átlag home rendszerek limitáltsága miatt otthoni fogyasztásra én azt szoktam mondani, hogy csak akkor ajánlott, hogyha valakinek profi hangrendszere van. Otthonra áthidaló megoldás lehet fej és fülhallgatón hallgatni, mert a többi eseteben elveszik a lényeg. A hangok életének finomsága, átalakulása, ami ebben a műfajban kulcsfontosságú.
– Mik a következő lépések terveid szerint az utadon – kint és bent?
– Most jelenleg a visszavonulási és alkotási szakaszomban vagyok. Folyamatban van a következő albumom, amit vár az amerikai kiadóm, akik megjelentették az előző EP-met is. Hogy konkrétan hova fogok elérkezni az ilyenkor még előttem is rejtély. Jelenleg erőt érzek és solar plexus témákat. Meglátjuk. Január 23-án lesz egy kisebb koncertem a Magyar Zene Házában, ahova terveim szerint már a teljesen új anyaggal érkezem. Ezzel párhuzamosan egy magyarországi buddhista hospice létrehozásának az ötlete is erősen motoszkál bennem. Nagyon tetszett amit Németországban láttam, igazán inspiráló volt.
– Milyen élmény tett azzá, aki még vagy: haldokló-kísérővé?
– Ezt még nem tudom érdemben összefoglalni. Leginkább azért, mert még nem tartom magam haldokló-kísérőnek, nem látok így még rá magamra teljesen. Ez egy számomra is új út, ami az elmúlt pár év óta bontakozik ki előttem. Én is kiváncsi vagyok, hogy amikor majd leszek már annyira beérkezett, hogy vissza tudok tekinteni erre a szerepemre, akkor majd melyik életállomásaim lesznek meghatározóak ebben a témában. Hozzáteszem, hogy már gyerekként is nagyon sok halált láttam, akkor leginkább állatokét, amik igazán megviseltek. Kilenc éves korom körül, emlékszem, hogy tisztán foglalkoztatott a halál gondolata, a saját halálomé is, ebben talán az sem játszott mellékes szerepet, hogy bántalmazottként és temető mellett nőttem fel. Azután pedig viszonylag hamar betekintettem az alterált tudatállapotok világába is különböző segédanyagok segítségével. Itt rengeteg kis halálon és újjászületésen mentem keresztül. Hamar megtanultam, hogy aminek eleje van, annak vége is. Amit viszont biztosan merek mondani, az az, hogy mi az, ami tovább visz ezen az úton. És az a kísérés közben megtapasztalt helyem ebben a világban. A lágyságban és csendben lakozó erő és jelenlét felismerése és szerepe. Az a természetesség, ahogy létezem benne és persze a visszajelzések, amiket kapok kísérttől és családtagoktól egyaránt.
– Tőlünk messze keletebbre ennek némiképp megmaradt és mostanában nyugatabbra formálódik, összegződik a tudása. Nagy szükség is van rá. Mit gondolsz, miért?
– Sajnos a társadalmunk nagy része pszichésen nem tud mit kezdeni egy haldoklóval. Itthon nagyon hiányolom a témával kapcsolatos kulturáltságunkat. Már-már tabuként van kezelve ez a teljesen természetes élethelyzet. Sok esetben a távozó szinte ki van rekesztve, egy meg nem értett, el nem fogadott szerepbe kényszerül. Míg ő egyre jobban tisztul le, válik le a világról, addig a közeli hozzátartozói a legtöbb esetben épp az ellenkező irányba kezdenek belepörögni. Így ez elég nehéz élethelyzetet eredményez minden érintettnek. Azt gondolom, hogy az is egészen tisztán nyomon követhető, hogy mi vezetett minket eddig és hogy mennyi minden szerepet játszik ebben az eltávolodásban. De ez egy másik történet. Engem sokkal inkább az ebben az élethelyzetben való tapasztalatok megélésének a fontossága hajt. Hogy egy ilyen kihívásokkal teli időben segítő kezet tudjak nyújtani.
– Kitől tanulsz e téren?
– Jelenleg leginkább könyvekből ismerkedem a témával, érdekelnek a különböző kultúrákban kialakult felfogások, szokások. És persze, ahogy ez ilyenkor lenni szokott, folyamatosan valamit, vagy valakit elém sodor az élet ebben a témában. Ezáltal a buddhizmus felé vezető út is kezd kirajzolódni előttem. Jelenleg általános ápolói érettségivel rendelkezem, de mivel átalakították az iskolarendszert, így ez manapság sajnos már csak segédápolónak felel meg. Így most folyamatban van az iskola újbóli elvégzése, már csak egy évem van hátra és szakápoló leszek. Ezután jó lenne jártasságot szerezni a buddhista lelki gondozás területén is, ebben a témában eddig az EBU (Európai Buddhista Unió) és A Tan Kapuja Buddhista Főiskola által indított felnőttképzési programot találtam. Közben volt szerencsém a SOTE hospice osztályának életébe is betekinteni szakmai gyakorlat címén, majd nyár végén eljutottam az egyetlen német buddhista hospice-ba is, ami igazán reményteli jövőképet festett elém.
– Miként képzeljünk el egy ilyen intézményt?
– A hospice neve Sukhavati és Bad Saarow településen található, ami egy kedvelt és viszonylag drágább üdülőrész, mivel egy nagy gyönyörű tava is van. Tudomásom szerint az intézmény elindulását egy nagyobb adomány indította el és az adományozó kikötése az volt, hogy mindenképp víz mellett kell létrehozni az intézményt. Egy igazán modern épületről van szó, aminek tervezése közben az is szerepet játszott, hogy az utcán sétálók elől se zárják el a tó látványát, plusz még zöldtetővel is rendelkezik, ami igazából csak madártávlatból észlelhető, de nekem már ez is nagyon szimpatikus hozzáállás, hogy nem kiragadni és magáévá tenni akarja a területet, hanem sokkal inkább bele illeszteni és megosztani. Csodás alapok. A palliatív ellátás szempontjából nyolc hálószobát foglal magába, amelynek mindegyike a padlótól a mennyezetig érő ablakokkal, saját verandákkal és kilátással rendelkezik a tóra. Legalább két meditációs terme is van, én ennyiben jártam, ahol napi szinten, fix időpontokban mennek vezetett meditációk, de bárki bármikor gyakorolhat bennük. Ezen felül van egy nagyobb előadóterme is, ahol gyógyítással, meditációval, jógával foglalkozó kurzusokat szoktak tartani.
– Kik vehetik igénybe a központ szolgáltatásait?
– Bárki, nincs kikötés, nincs elvárás. Nem szükséges spirituális háttérrel vagy hittel rendelkezni, sőt, még az sem feltétel, hogy az ember a halálról akarjon beszélni. A Sukhavatiba bárki el is látogathat. Mindenkit szeretettel várnak. Az emeleten bérbe vehető kis apartman lakások is vannak, amit olyan emberek bérelhetik ki, akiknek hirtelen valamilyen okból, legyen az baleset vagy betegség, megváltozott élethelyzetük miatt akadályoztatott lett a mozgásuk. És ebből kifolyólag kell egy biztonságot adó hely, amíg rendbe nem jönnek, vagy bele nem rázódnak az új helyzettel járó életükbe. Ugyanis az egész épület akadálymentesített és a lent található hospice 24 órás felügyelete mellett a pszichés támogatás és orvosi ellátást, vizsgálatokat helyben is igénybe vehetik. Sőt még a házi kedvenceiket is magukkal tudják hozni! Ezeken felül a teret tovább gazdagítja még közös konyha és ebédlő is, ami mind közösségi tér. Gyönyörű nagy kertje van, amiben egy kisebb sztúpa is helyet kapott. Itt szoktak szertartásokat tartani, mint például a minden tizedik napon tartandó papírból hajtogatott daru(k) elégetése. Ilyen papírmadarat minden hospice-os ápolt kap az intézménybe érkezésekor.
– Miben tevékenységekben vagy lehetőségekben jelenik meg a központ buddhista jellege?
– Például abban, hogy a halál bekövetkezte után lehetőséget biztosítanak a tradicionális három napos virrasztáson túl – nyáron hűthető szobákkal –, egyéni kéréseknek is. Ezt leginkább arra értve, hogy mi legyen a protokoll a test körül: fürdetés, átöltöztetés, megtekinthető-e rokonok által és hasonlók. Fontosnak tartom azt is kiemelni, hogy ahhoz, hogy valaki bekerülhessen az ellátó rendszerükbe, nem kell, hogy buddhista legyen és a szolgáltatást a TB fizeti. Egészen pontosan a költségek 95%-át, a fennmaradó 5%-ot pedig az intézmény és önkéntesek adománygyűjtéssel teremtik elő. Tehát mindenki számára elérhető a szolgáltatás.
– Miként hat mindez a tapasztalat a benső munkádra, fejlődésedre, tudatosodásodra?
– Mivel ezek bennem, rajtam keresztül történnek így minden kölcsönhatásban van mindennel. Nagyban meghatároznak mindent és minden velem kapcsolatos dolgot. Az örök változásban lévő világon át szemlélem a dolgokat és magamat. Amióta a kísérés is megjelent az életemben egy kicsit jobban megértem magam is. Valahogy mindig is inkább az elmúlás, azaz inkább mondjuk úgy, hogy a lenyugvó nap perspektívájából tekintettem a dolgokra. Ez ad egyfajta magasztos szájízt mindennek… Teret is és csendet is.
Amin keresztül meghallgatható a Life, Death, Life című mű:
https://on.soundcloud.com/GDH4Z0Mr51iaDPeQpm
Számlista:
1. Intro
2. Immersion
3. Dark Night of the Soul
4. AHO
5. The River
6. Swan Song
