A Skorpió jegy kezdetéhez érkezve nem is adódna jobb időpont, hogy egy mélységet és magasságot összekötő városi beavatási út felfedezéséről – megtörténte után 15 évvel! – végre írjunk, hírt adjunk.
A szellemi előrehaladás során minél felszabadultabb és nyitottabb a tudatunk, annál inkább megnyílik számunkra az a lehetőség, hogy szimbólumokból lett valóságot tapasztaljunk magunk körül. Ennek a folyamatnak része az is, hogy saját teremtő képességeink is kibontakoznak és egyúttal látjuk, érzékeljük a teremtő jelenlétet is a világunkban.
Ez teheti lehetővé, hogy egy bizonyos – a hagyományok ismeretében kibontakoztatható – szakrális látásmód birtokában felfedezzünk rejtett, korábban nem látott összefüggéseket. Mi történik, ha a látszólag világi és profán jelenségek, mint városi utak, terek és épületek együtteséről kiderül, hogy örök érvényű igazságok közvetítésének szolgálatában áll, ráadásul úgy, hogy ezt mindeddig, létrejöttétől, teljes kibontakozásától kezdve több mint száz évig nem is tudtuk?
Az út
Létezik ugyanis egy út Budapesten, amely az Alagúttól a Hősök teréig tart. Ez nem csak egy fizikai térben lévő út, amely a Clark Ádám téren (ha nem előbb, az Istenhegyi útnál) kezdődik, átmegy a Lánchídon, majd nem véletlenül kanyarogva, s utána nyílegyenesen elérkezzen a Hősök terére. Ez egy szimbolikus út is, amelyben megjelennek a klasszikus vallási, kulturális, mitikus szimbólumok, sőt beavatási rítusok jellegzetes elemei és általuk végigkövethető az életút, elénk tárja az emberi személyiség fejlődésének, kibontakozásának egyes szakaszait. Mivel pedig a mítoszok, sőt varázsmesék narratív sémáját követi, szimbolikus útmutatást tartogat számunkra a spirituális, avagy pszichokozmikus rendről.
Budapest, Clark Ádám tér, Alagút
Ennek az út és épületegyüttes egy egyetemes mítosz architekturalizálásának látszólag spontán megszületett folyamataként írható le. Egészében nézve pedig egy egységes – a tudatunk természetébe és lehetőségeibe beavató – szimbólumrendszerként értelmezhető. Ez a szimbólumrendszer mindeddig – létrejöttének közel kétszáz éve alatt – nem tudatosodott. Különböző részei úgy száz éven belül különböző időszakokban, időpontokban, látszólag egymástól függetlenül, szeparált folyamatok eredményeként jött létre.
A budai Váralagút, a 0 kilométerkő, a Clark Ádám tér, a Széchenyi lánchíd az egyik felén és most nem említve sok közbülső állomást, a földalatti vasút és millenniumi emlékmű mind egy szimbólumrendszer elemeihez hasonlóan külön létező jelenségeknek tekinthetők, mégis együtt értelmezhetők, együtt nyernek magasabb értelmet. Olyan értelmet, amelyet – szédítő és katartikusan megvilágosító egyszerre – csakis egy mindent átható teremtő szándékból, akaratból létrehozottnak, tudatos szándékkal alkotottnak tekinthetünk. Hasonló ez ahhoz az egyetemes rendszerhez (fel is fedezhetők párhuzamok), mint amit Joseph Campbell, a neves mítoszkutató tárt fel közel nyolcvan éve megjelent Az ezerarcú hős című művében, és monomítosznak nevezett el. Részben Campbellre utalva, részben a Hősök tere miatt, hiszen oda vezet az út, Hősök útjának nevezhetjük.
A múlt században többen az archetípusokban találták meg a szellem azon egyetemes öntőformáit létrehozó erőket, amelyek miatt ismétlődő, minden emberi kultúrában megjelenő azonos vagy hasonló mintázatokat lehet fellelni. Carl Gustav Jung a vallások, az álmok, a látomások világában mutatott fel ismétlődő alakzatokat, mandalákat, világfát, bizonyítva ezzel, hogy személyes tudattalanunk mögött a mindenkiben meglévő kollektív tudattalan révén ugyanazon egyetemes erők és késztetések hatnak az individuációs úton a teljessé válás lehetőségének ígéretével.
Mircea Eliade a világ vallásait tanulmányozva mutatta ki a mindenhol meglévő szent és profán dualitását, az archaikus ember törekvését, hogy szent, rendezett világot teremtsen maga köré, hogy megismételje rítusaiban a mítoszt, a világ teremtésekor és utána lezajlott isteni cselekedeteket, és ezzel megújítsa, újra meg újra megszentelje a világát.
Hierofánia?
Az ő nyomvonalán haladva a Hősök útja egy hierofánia: a szentnek a profán síkban való megnyilvánulása. Egy egyetemes mítosz leképezése, az Ember életútja, egy mitologikus jelbeszédben megelevenedő örök történet:
A Hősök útjának két vége a kettősségek szimbolikus jellegzetességeit, arcait ölti fel. A női princípium, amelyet a Váralagút, különösen a bejárat szimbolikája és a 0 kilométerkő jelez, míg a férfi princípium a Hősök terén az oszlop, a föld és az ég közötti hierofanikus ontológiai szintáttörési, mysterium tremendummal övezett átszállási pontot képező világoszlop, axis mundi. Együtt a kezdet és vég, az élet és halál, a város mint kozmosz és a Városliget mint a természet, a káosz kettőssége egyetemes archetipikus élmény, a coincidentia oppositorum, az ellentétek egybeesésének megnyilvánulásai.
Az ellentétpárok egysége az ontológiai tagoltság megszüntetését eredményezheti. Tarthatjuk ezért nemcsak szimbolikus, de szakrális, sőt beavatási útnak is a Hősök útját – különösen oda-vissza bejárva, hiszen valódi religiót, visszaemelkedési lehetőséget tesz lehetővé a profán világból a szent világba.
Széchenyi Lánchíd
Egy biztos: ez az út és épületegyüttes így értelmezve, tapasztalva a világon egyedülálló.
Joggal vetődhet fel az érzékeny lelkűekben és szellemileg nyitottakban a kérdés: hogy jöhetett ez létre? Milyen erő alkothatta, alkottathatta meg ezt így? Mert száz év alatt felhasználva társadalmi erőforrásokat, közösségi akaratot és munkaerőt és zseniális individuális tervezői elméket, ez létre akart jönni. Mindenesetre úgy tűnik, ilyen koherenciát, szintézist evilági – társadalmi, közösségi – akarat nem idézhet elő.
Mindez akkor történt, amikor a 19. században a művészetből jórészt elfogyott a transzcendencia igénye. S nem csak a transzcendenciaigény számolódott fel, a művészet önnön feladatát már nem is a szépben vagy az érzéki gyönyörködtetésben, hanem a polgári közízlés lerombolásában látta, elszakadt a közönségtől, a művész szubjektumát helyezte a középpontba, a társadalomhoz való viszonya alapvetően kritikaivá vált. S ekkor íme, mintegy sűrítve és tömörítve mindazt, ami máshonnan kimaradt, elkezdte megjeleníteni ez a szimbólum- és építészeti együttes.
Minden település egyszeri és megismételhetetlen, mint egy individuum, egy személyiség. A város egyesek szerint élő organizmus. Ha ez így van, akkor ahogy az embernek, úgy a városnak is, mint önálló életet élő organizmusnak vannak, létezhetnek szellemi dimenziói. Egy város nemcsak szociális környezet és interakció, gazdasági összefonódások hálója, politikai szintér és egyúttal privát életterek összessége, azaz nem pusztán közös és egyéni tapasztalatok által lakott tér, hanem pozitivista szempontból igazolhatatlan létű hatások összegzése is.
Egy városnak léteznek tehát nemcsak archeológiai, hanem „archetipológiai” rétegei is. Úgy tartják: a városépítészet külső terek építészete. De ez többé nem tűnik igaznak: a városépítészet külső és benső, látható és láthatatlan, anyagi és szellemi, pszichés és spirituális terek építészete is.
Isten létének bizonyítéka?
Biztos lesznek olyanok, akiknek egy ilyen szimbólumrendszer egy magasrendű szellemi erő létének a bizonyítéka lehet, vallásosoknak mintegy egy újabb istenbizonyíték. Vagyis a Hősök útjának létrejöttét eszerint a teleologikus elmélet szerint egy, a teremtés folyamatába illeszkedő eseményként lehet elképzelni, ami meghatározott célok, végcélok, kölcsönhatás generatív mechanizmusaként zajlott. A Hősök útjából a világ inherens rendjére lehet következtetni, a célszerűségből pedig Isten létére, aki a világ rendjét és a célszerűséget is megteremtette.
Valóban, eljuthatunk odáig, hogy olyan metafizikai erők létét feltételezzük, amelyek életünkre gyakorolt hatása – és ezzel realitásfoka, racionalitásfeletti valósága – jóval erőteljesebb, mint gondolnánk. Amelyek nemcsak szellemi szinten hatnak, nemcsak mítoszokban öltöttek testet és nemcsak szertartásokban hagyományozódtak tovább, hanem a kultúrát befolyásoló maradandó és örök erejük révén az anyagi-fizikai valóságban is jelentős eredmények, lenyomatok manifesztálódnak, testesülnek meg. Közös tapasztalataink valóságnak nyilvánított világában ez azonban újabb kérdéseket szül: például lehetséges-e létrehozni bármit metafizika nélkül? Mindez aligha válaszolható meg a „Mi a valóság?” ősi talányának megfejtése nélkül.
A kérdésre tehát, hogy a Hősök útja miként jöhetett létre, nem adhatunk végleges választ. Itt talán áthághatatlan, áthatolhatatlan falakba, meghaladhatatlan akadályokba ütközünk. Ez egy valódi misztérium, egy hatalmas, nálunknál, individuális létezésünknél messze hatalmasabb erő kapuja előtt csodálkozásra késztető és elbűvölő titok. Olyan elementáris erejű titok, amely nemcsak valóságfogalmunk ingatagságára figyelmeztet, hanem amelynek megfejtése a hétköznapi hiedelmeink szőtte szövevényein, valótlan/valóságos, szubjektív-pszichés/objektív-valóságos, illetve a lehetetlen/lehetséges ellentétpárjain túl az emberlétünkben rejlő üzenet dekódolásához, egy hatalmas kreatív ugrással a „Mi az élet értelme?” kérdés megfejtéséhez segíthetne hozzá.
Egy helyen Eliade is megemlíti: ember voltunkhoz tartozik, hogy működik bennünk egy mintázatkereső, értelemtulajdonító, értelemadó, rendteremtő késztetés. Ez a homo mythologicus és homo symbolicus jellegzetes világértelmezési attitűdje, a bennünk rejlő archaikus ember létsóvárgása. A kultúrában az ember éppenséggel a maga legtöbbször antropocentrikus és szimbolikus és imaginárius konstrukcióit jeleníti meg. Kérdés, hogy ez mennyire illuzórikus, de legalábbis relatív, mennyire valós a kozmosz, a rend, avagy csak kozmoszt igyekszünk projektálni a káoszba?
Pareidolia?
Az ember igyekszik úrrá lenni azon a szorongáson, amely mindannyiunk osztályrésze, mert egy ismereten, nagy, hideg univerzumban, egy „idegen világban” élünk. A vallások, mítoszok, filozófiák, katedrálisok, modern bevásárlóközpontok, műalkotások, tragédiák éppúgy eszközei e törekvésnek, mint a mindennapi élet ezernyi szokása, rituáléja, vagy akár még az olyan triviáliák is, mint a viccek.
Lehet, hogy ebben az egészben felfedezhetjük elménk kreativitását, amely mindent elkövet, hogy jeleket lásson, kultúránk által létrehozott fogalmak, mint anyag és szellem játékos szimbiózisát vetítse bele pusztán anyagi formákba, hátha meg tud ragadni valami végső értelmet és maradandót az egyébként törékeny és időbe vetett létezésben. Ezt nevezik pareidoliának. A pareidolia az apophenia (értelmetlen adathalmazban értelemteli mintázatok fellelése) egy típusa, illetve vele és a hierofániával (a szent manifesztációja) kombinálva a korai társadalmakban segített a káoszból kozmoszt és a világot érthető jelenségekbe szervezni.
Ám az is lehet, hogy az ilyen megközelítés, amely egyfajta narratívának látja csak a belelátási szándék nyomán keletkezett létleírást, pusztán a deszakralizált mentalitás terméke. Ez pedig éppen az ontológiai teljesség elérésének a lehetőségtől fosztja meg az embert, ami által az ember öndefiniálása és teljes világképe is hiányossá válik. Pilinszky János szerint „Ténynek vesszük a világot, mivel merevebb, közönyösebb és »tényszerűbb«. Holott csak formája a rugalmas léleknek, mint pohár víznek a pohár”.
Isten ujjlenyomata?
A Hősök útja olyan, mint Isten ujjlenyomata. Vagy még inkább: egy valódi deus ex machina képzetét kelti, a természetfeletti felismerésének és jelentőségének helyreállítására tett kísérletnek. Ami az ember fogalmi-racionális világában artikulálhatja az emberfelettit, az katarzist okoz, mert egyértelművé válhat, hogy létezik ez az inherens és ugyanakkor transzcendens természetű rend. Nem beleprojektálunk egy hiányt kitöltő rendet a világba, hanem meglátjuk benne a rendet, a létezés, a valóság rejtett dimenzióját. Ez pedig introjekciót eredményezhet: visszavetíthet, beolthat minket a bizonyosság tudatával.
Kikerülhetünk a diszkurzív racionalitás és szillogizmus területéről, amely a különböző „istenérvek” és hasonló deduktív és induktív logikai analízisek csapdájában elveszti a definiálhatatlanság minden kifejezést meghaladó szakralitását. Túljutunk a létezés alapvető paradoxonán, ami a Végső Valóság nem-fogalmi természete és az ember „természetes” létmódjának megfelelő nyelvhez-kötöttség között feszül. A Hősök útja által nyújtott nem-racionális, vagyis szupraracionális megismerés az, amit a szimbólumai kifejeznek. A posztmodern, relativizáló és párhuzamos narratívák helyett és után íme egy végre egyértelmű meglátás arról, hogy jelen van életterünkben a természete szerinti megfogalmazhatatlan, megnyilvánulhat eme szimbólumrendszer által az emberiség mentális kultúrkincsének egy esszenciája.
Átlényegíthet minket ez a felismerés, belehelyez minket egy varázslatosan működő, rendezett és céllal és értelemmel áthatott világmindenségbe. „Megkerül” az arisztotelészi „Mozdulatlan mozgató”, amely mintegy „első ok”-ként statikusan működtet egy „világgépezetet”. Ugyanakkor megnyilvánulhat egy olyan „archetipikusnak” nevezhető gondolkodásforma, amely a merev, statikus abszolútumfelfogás helyére a lét és a szellem eredendő dinamikus folyamatjellegét állítja. Feloldja a szorongást, elsimít, ugyanakkor felelősséget is ébreszt, hiszen így mind egy hatalmas, tág létezés részesei lehetünk. Túlléphetünk a perszonális síkon, és egy megnyíló vertikum mentén kozmikus szintre emelhetjük magunkat.
Ha akarjuk, segíthet abban, hogy a társadalom mentalitását a profán és gyakorlati materialista irányulásból vissza lehessen fordítani a szakrális felé való irányuláshoz, ami szellemi, sőt spirituális feladat.
Szimbólumrendszer
A régiek szimbólumrendszerei szerint minden jelenség jel, szimbólum, amely valamit jelez, s amellyel nemcsak lehet, de kell is kezdeni valamit. A Hősök útja rendszere nem mechanikus, de élő – azaz aktív munkával fedezhető fel, hogy a „szimbólumok valóságosak” és eleven hatóerők. Az informatív tanulást élményszerű, tudatos aktivitás és belső, intuitív megismerés egészíti ki, ezek egyaránt szerepet játszanak.
Ez elvezet minket egy olyan állapotba, hogy egyre tisztábban látjuk azt, hogy a történések bennünk és körülöttünk egy nagy analógiára épülnek és minél inkább látjuk ezt az analógiát, annál szabadabb, rendezettebb, tisztább, világosabb állapotot tapasztalhatunk tudatunkban és világunkban. Ez egy szellemi utat képez, amelyet valaki – ha ráébred arra, hogy szüksége van egy ilyen útra – bejárhat.
Látható, követhető, hogy ennek a szimbólumrendszernek, mint minden ilyennek az egyik funkciója máris tetten érhető: tágabb, transzperszonális kontextusba lehet helyezni létélményünket, léttapasztalatainkat, kitágíthatjuk szemléletmódunkat, énhatárainkat.
A transzcendens kapcsolatok ki tudják emelni az embereket hétköznapi tudatállapotukból a kívülről programozott kényszerpályáikról, s ráébresztenek minket, hogy hol van jelen világunkban a haszonelvűség százfejű hidrája, miért kellene kitisztítani lelkünket, mint Augiász istállóját, és felismerteti azt is, hogy egy politikus mindezen egyetemes és időtlen erőkhöz képest nem tud lenni medúzafő, csak percemberke.
Kellő idealizmussal tekinthetjük úgy, hogy a Hősök útja magától nem születhetett meg. S ha megszületett, létrejött, valóban van vele cél. Vagyis még további kérdésekkel is szembesülhetünk: miért épp most kerülhet ez nyilvánosságra, miért most tudatosíthatjuk?
Hősök tere, Millenniumi emlékmű
Talán mert annyira a káosz szélén táncolunk, egy közelgő apokalipszis határhelyzetében élünk, hogy szükségünk van egy olyan kollektív élményre, ami a kozmosz, a rendezett világmindenség végképp megnyugtató tapasztalatát nyújtja?
De miért épp itt, Budapesten? Miért ide lett betolva a transzcendens, a megszentelhető lét tapasztalatának, élménylehetőségének trójai falova? Talán itt valósulhat meg a mitológiai szemléletmód révén az egyetemes összekapcsoltság felismerése, az összefüggések tudatosítása, a vallási tanítások és útmutatások összegzése, teljességük, egyetemességük és ezek lényegi egységének az „együttlátása”? Vagy itt kellett, hogy bekövetkezzen ez a deus ex machina, mivel a lakosság nagy többsége szellemi és információs vákuumban él? Nekünk van a legnagyobb szükségünk az ilyen kognitív tartalékokra, amelyek védenek a szellemi leépülés ellen?
Talán van ebben sorsszerűség is. Egy biztos, a sors sokkal hatalmasabb nálunk, és sokkal nagyobb időtartomány fölött terjeszti ki szárnyait, mint a mi kicsiny, de rafinált kísérleteink, hogy kikerüljük vagy félrevezessük őt.
A szimbólumok nyitottá tesznek minket, feltárnak egy ajtót, átjárót bennünk önmagunk, önnön mélyünk felé. És a világunk mélységei felé. Gondolkodásmódunknak ma is alapvető sajátossága a jelképek és analógiák használata – és ha tudatosítjuk azt a mozzanatot, ahogy a szimbólumok működnek, s ha felismerjük a mélyükön rejlő egységes tudást, akkor a szimbólumok emberi kultúrán túl önmagunk megismeréséhez vezethetnek.
A szimbólumok feladata, hogy előhívják az emberek lelkében szunnyadó harmóniát, közvetítsenek, elhozzák világunkba a csodát, hatalmas erejük pedig, aminek révén átmosódunk, megtisztulunk, gyógyít, békét, összhangot teremt.
A szimbólumok világa megismerhető. Olyan ez, mint egy nyelv elsajátítása, megvan a maga szókincse, nyelvtana. Megjelenik álmainkban is. Magunkat és világunkat sokkal mélyebben és jobban fogjuk érteni, ha ezt megtanuljuk. Száz évvel ezelőtt Max Weber arról beszélt, hogy varázstalanítani kell a világot. Itt az ideje visszavarázsosítani: újra fel kell fedeznünk benne a varázst, a csodákat és titkokat, mert nélkülük szegényebb az életünk.
Az embert nem a biológiai ösztönök teszik emberré, hanem a természetfelettihez kapcsolódás, az axialitás és metafizikai látásmód potencialitása, a szentség érzékelése, a harmóniaigény, a spirituális mintázatok követése, a belénkkódolt éden. Eliade szerint: „Mindenkiben benne rejlik egy Isten alakú űr”.
Az ember metamateriális valóság, lény, akinek középpontjában egy anagogikus, azaz felfelé ívelő princípium áll. Isten nem szakramentum, hanem potencialitás.
Az ember mikroteosz. Deus in machina humana.
Képek forrása: Alex Sanislav, Bram van Geerenstein/Unsplash; Wikimedia Commons
