A magyarok eredetét a méd származási vonalon kutatva számos érdekes történetre bukkanhatunk. Ezek közül egy Anusirván megtérése.
A Kárpát-medencén kívül három fontos földrajzi terület tartozott a magyarok őstörténetéhez. A legkorábbi Média területe, ahová Szkítiából érkeztek a méd törzsekkel, a későbbi Turáni-alföld, ahol a Szkítiába való visszaérkezésükkor vérszerződést kötöttek a hunokkal, valamint a még későbbi Levédia, („Közép-magyarország” vagy Magarország) amely alatt most azt a területet értjük, melyet a Krím-félsziget, a Don, a Volga, a Kaszpi-tenger, valamint a Kaukázus északi oldala határol. Ennek középpontjában állt az Anusirván által alapított Nagy-magyar és Kis-magyar.
A II. Nagy Kiáramlás idején, i.e. 1000 körül a médek és velük Szkítia papjai, a mágusok elhagyják Szkítiát és a „méd szoroson”, a Kaukázus és a Kaszpi (Kazár)-tenger közötti partszakaszon, a mai Bakunál (ahol korábban már „alászálltak” szkíta népek, például a hettiták, sumérek, elámok, kassuk, gutik, stb.), a Kura(!) folyón átkelve, az Elburz délnyugati lábaihoz érkezve létrehozzák a nagy méd birodalmat és megalapítják Ekbatanát (Egybetanyát), Média fővárosát. A Kazár-tenger keleti partjainál, a Turáni-alföldön keresztül ugyanakkor a perzsák vezette szkíta népek érkeznek és egyesülnek a méd törzsekkel. A médek papjait, a mágusokat a perzsák is tisztelték és elfogadták egészen a perzsa (vagyis nem papi, hanem harcos dinasztiából származó) Zarathustra (kb. i.e. 750) megjelenéséig. Zarathustra hitrendszere vallási értelemben egyesítette a perzsákat, papjaik szintén mágusoknak nevezték magukat, és az „új mágusok” harcosi türelmetlenséggel kezdték üldözni a régieket, a mágusokat, akiket mi a magyarok őseinek gondolunk.
A hatodik századra főleg Kürosz halála és a terjedő zarathusztrai álmágusok vallási türelmetlensége miatt a méd mágusok helyzete erősen megingott, majd a zoroasztriánus papok által felhergelt Dáriusz alatt teljesen ellehetetlenült. Menekülniük kellett. A mágusok legnagyobb törzse a Média-Perzsiából való távozás után (i.e. 522.) az akkori Akhaimenida birodalom keleti határaihoz, Perzsia és India határához, Gandhára vidékére, Taksasíla (Takszila) környékére vonult vissza és telepedett le (i.e. 500 – i.e.260).
Ezt a területet Dáriusz egyik feliratán perzsa tartománynak tartja, de ez a térség ekkor sokkal inkább volt „senki földje”, vagy inkább mondjuk úgy, hogy „mindenki földje”, mivel ez akkor a különböző népek és vallások „szellemi találkahelye” volt. Mert ugyan Dáriusz valóban rövid ideig behódoltatja Gandhára vidékét egészen Taksasiláig – valószínűleg a mágusokat üldözve -, de valójában az akkoriban északról ide érkező szkíta törzsek, szakák, masszagéták, kusánok birtokolták ezt a területet. Ez már védelmet jelentett a Perzsiából és Dáriusz elől menekülő mágusoknak, akik védikus bölcsekkel szövetkezve itt állítják össze az Atharva-védát és valószínűleg más vallással, például az akkortájt erősödő buddhizmussal is volt valamilyen kapcsolatuk. Bár Buddha, akár csak Zarathustra, szintén harcosi törzsből származott, „reformátor” volt, így aligha tekintették őt az ősi szkíta hagyomány hordozójának. Feltehető, hogy innen ágazik le, a mai Nepál vidékére a magarok ága (melynek ősi hagyományát a tibeti sámánizmus és később a buddhizmus jelentősen megváltoztatta). Abban az időben itt volt az ájurvédikus bölcselet Punarvaszu Átréja irányzatának központja is.
Innen a mágus törzsek valószínűleg a Maurja dinasztia, Binduszára és fia, Asóka ideje előtt indultak észak-keletnek, hogy visszatérjenek az őshazába, Szkítiába. Először a Pamír környékére, majd innen a Turáni-alföldre érkeznek (i.e. 200–i.u. 200), ahol a hunokkal –és más szkíta törzsekkel – ázsiai-hunok (hsziungnuk), var-hunok (heftaliták), ázsiai avarok (zsuanzsuanok), ogurok (tinglingek), kusánok (tohárok), szogdok, dahák, szakák, pártusok -egyesülve és ezt vérszerződéses esküvel szentesítve a 108 nemzetség újraalapítja Szkítiát. A mágusok a vallási hagyomány megtartása érdekében három tartományra („kerületre”) osztották a területet. Egy magyar törzs hatvannégy harcos nemzetséggel, élükön a hun törzsekkel áttelepül Szkítia nyugati tartományának központjába, a Kárpát-medencébe (i.u.350 körül). A magyarok másik törzse hun és alán (jász) harcos törzsekkel a Kaukázus északi oldalán, a Méd-szoros felett, a Kuma folyónál telepedett le (i.u. 300 körül). A harmadik pedig maradt a Turáni-alföldön, ahonnan később észak-keletebbre vándorolnak és valószínűleg ezek utódjaira bukkannak napjainkban a kazakoknál.
A nyugati tartomány, a nyugati ág történetét jól ismerjük: a hun Attila és a magyar Buda nagy és erős birodalmat hozott létre a Kárpát-medencében, de amikor Attila Budát, majd egy papnő Attilát megöli, Csaba áll ki a magyarok mellett és az egész akkori nyugat ellen, de a döntő csatát elveszíti, így szétesett Hungária. Csaba hunjainak és a magyaroknak menekülniük kellett. Visszatértek Szkítiába, a középső tartományba azzal, hogy visszajönnek majd újra elfoglalni „Attila örökségét”. Ez az ún. honfoglalások idején meg is történt. Addig azonban a magyarok a hunokkal visszaszorultak Levédiába.
A középső tartományban, Levédiában a Kuma folyó mellé telepedett magyarokat (akiket néha szavárd-magyaroknak is neveznek) jobbára alán törzsek vették körül, azok, akik majd ötszáz év múlva mint jászok érkeznek a nyugati tartományba, a Kárpát-medencébe. A jászokkal betelepült kunok is innen érkeztek, mert ők olyan hunok, akik a Kuma folyó környékéről jöttek. (Kuma, koma, Komárom. Érdemes ezzel kapcsolatban a Wikipédiát meglátogatni a Kummagyaria címszónál.) Alán törzsek védték a „méd szorost” is, melyen egykor a magyarok a médekkel elhagyták Szkítiát és amely ekkor Perzsia és Magaria, Levédia, vagyis Közép-Magyarország határa volt.
A Kuma folyó partján épült két magyar város emlékét a néphagyomány őrzi, A Pallas lexikonban erről a következőket találjuk: „Magyar várost (a mai Ulu Majelâr és Kicskine Majelâr) Szasszanidák dinasztiájából való Anusirván persa király a VI. sz. derekán (528 körül) építette. Máig is megvan e két helység: Nagy-Magyar. mintegy 1000 lak., a Kuma folyó balpartján magas fensíkon, hatalmas kunhalmok (kurgánok) által körülvéve, s tovább ÉK-felé mintegy 25 km. távolságban Kis-Magyar, ugyancsak a Kuma balpartján, a népvándorlásra emlékeztető rengeteg sok kurgánnal a határban. A kettő között a mai Poksinoi falu régen Közép-Magyar nevet viselt. Mindhárom a Terek kormányzóságban, nem messze a Kaspi-tengertől, Asztrakántól. Nagy-M.-t 1839 óta, midőn az oda telepedett örmények régi hazájukról Kara-Baglinak nevezik, az oroszok most Szventa Kreszta (Szent keresztnek) hívják: de régi Madsar neve még most is él a köztudatban és a hivatalos névtárban is szerepel: külvárosát (ahol a régi M. város állott) Régi Magyarnak nevezik. A régi Kis-M.-t (melyet a tatárok Kicskine M.-nak neveznek) az oroszok most Burgon-Magyarnak hívják, mert földesura Skarzinski burgundi szőllőt ültetett határán, amely ott ma is szépen díszlik. Lakosai ennek most oroszok, a nogaji tatárokat kiszorították. 1319. még kolostoruk volt itt a ferencrendieknek. Itt temették el a megölt Tver herceget. Ibn Batjeltah korában még virágzott e város, de 1400 táján már romba dőlt és csak 1728. építették újra. 1808. Klaproth, 1829. hazánkfia, Besze János és legújabban 1895. a Zichy-expedíció tagjai e városoknak már romjaiból is csak nagyon keveset találtak. A föld alól kikerülő kékre festett zománcos téglák emlékeztetnek a régi M. város keleti műízlésben épült emlékeire. A régi város romjain emelkedett, a tatárok által máig is u. n. Ulu-M.-ban Besze 40 örmény, 30 német és 4 kalmuk családot talált, a Zichy-expedíció gazdag örmény és orosz telepet talált ott, akik földmíveléssel és szőllőtermeléssel foglalkoznak. Kis- és Nagy-M.-t kétségkívül a perzsák építették, de nevét minden valószínűség szerint a magyaroktól vette, aminthogy a magyar név a Kaukázus vidékén többször előfordul s Anusírván is kétségkívül róluk, mint ott lakókról nevezte el e két várost. Néhány mérföldnyire tovább a Volga felé egy sós tavat is M.-sónak hívnak. Ez is azt mutatja, hogy ezeken a Kuma vidéki pusztákon a népvándorlás idejében magyarok laktak. V.ö. Kuun, Relationes (II. 71-72.) és Szádeczky L. levele Nagy-M.-ból az Ellenzék 1895 jun. 4. tárcájában.”
A kérdés csupán csak az, hogy miért építtetett Anusirván a mágusoknak városokat, akik mellesleg nem is városokban, hanem kurgánokban éltek, hiszen a Szasszán dinasztia (i.u. 226-tól) bizonyára ugyanúgy őrizte perzsa vallását, mint az őket megelőzők. Ennek két oka lehet. Az első a kevésbé valószínű. Nevezetesen: a bölcs és igazságos Anusirván, aki i.u. 580-ban halt meg, felismerte a délről kiinduló veszélyt, melyet az arab törzsek jelentettek, s akik, később, Omar kalifa vezetésével, a kadeziai (636) majd a nehavendi (642) csatában le is győzik a perzsa seregeket, véget vetnek a perzsa vallásnak és a szasszanida dinasztiának egyaránt. Lehet, hogy Anusirván a magyar városok megalapításával a régi mágusokat próbálta kibékíteni és a perzsáknak az északi átjárót biztosítani.
Valószínűbb azonban a második lehetőség, mégpedig az, hogy a szasszanidák alatt rendkívül felvirágzott Irán a tudomány, az irodalom és általában a hagyomány megőrzése terén. (Sajnos a pehlevi nyelvű tudományos és szépirodalmat az arabok jóformán teljesen megsemmisítették.) Különösen Anusirván („az igazságos”) uralkodása alatt virágzott fel szellemi értelemben Perzsia. Nevében az Anu a babiloni őslakók, a sumérek nyelvén istent jelent, pontosabban ég, mennyország lakója jelentéssel bír és megfelel a görög Zeusznak. A babilóniak Anut az istenek apjának is nevezték. A wikipédia szerint: „Ő volt az (I. Khoszrau Anusirván), aki megbízta orvosát, Borzoét, hogy fordítsa perzsára a Pancsatantra egy korai recenzióját. Borzoé ezen kívül más indiai mesékkel is kiegészítette, illetve előszóval is ellátta a fordítást, amely nem maradt fenn. Az ő munkája képezte az alapját a még ugyanabban a században elkészült szír fordításnak (Qalílag we-Dimnag), ezt fordította 750 körül arabra Ibn al-Muqaffa, hozzáfűzve néhány más indiai eredetű történetet, s ellátva még egy bevezetővel”.
Anusirván tehát minden bizonnyal olyan szellemileg nyitott uralkodó volt, mint Kürosz vagy Asoka. Fel lehet tehát tételezni, hogy mint nyitott szellemű uralkodó félretette az ellenségeskedést az ősi mágusok és az új mágusok között, újraértelmezte a régi méd mágusok által őrzött vallási hagyományt és városok építésével próbálta helyreállítani a jó viszonyt a Kuma folyó körül lakó magyar vallású népekkel. De még azt sem lehet teljesen kizárni, hogy Anusirvánban felébredt a régi indoiráni ősvallásnak, a természetmágiának a tisztelete és megtért média régi papjainak vallásához. Mindenesetre a magyar városokat építő Anusirván, a nagy perzsa király méltó arra, hogy visszakapja helyét a magyarok őstörténetében.
Megjelent a Javaslap 2009/2. számában.
A képen Anusirván, MI generát kép.
