Mireisz László előadása a 39. Javasünnepen
Tisztelettel köszöntöm a kedves jelenlévőket. Rendkívüli módon örülök, hogy 39. alkalommal is össze tudunk jönni, és olyasmikről tudunk gondolkodni, amelyek remélhetőleg épülésünket szolgálják. Ez nagy dolog, már komoly hagyománnyá nőtte ki magát. A következő a 40-edik lesz tavasszal, aztán meglátjuk, mert a 40 egy szép szám, és utána a legközelebbi már csak a 108, amely szép lesz… Meglátjuk, ezt hagyjuk nyitva.
A mai témával kapcsolatban hadd kezdjem nagyon-nagyon messziről, ha szabad, és mint egy kis sasmadár, hadd szálljak fel az égbe, hogy széles perspektívából fogjam át az egész kérdést, mit is csinálunk mi itt. Mert el tudom képzelni, hogy sokak számára kicsit zavaros, illetve nem tűnik teljesen világosnak, mi is ez a sárkány, meg a Göncöl, meg az asztrológia, meg a javasok, meg a buddhizmus, meg a többi… Ha nem látjuk át azokat az összefüggéseket, amelyek minket motiválnak, amikor mindezeket egy kalap alá vesszük. Hadd induljak el egészen kívülről.
Talán meséltem már arról a gyerekkori traumámról, amely miatt az élet úgy hozta, hogy olyan furcsaságokkal kezdtem foglalkozni, mint az okkult tudományok, a buddhizmus, a vallások és egyebek. Életünk során a tapasztalat megmutatja az embernek, mivel kell foglalkoznia, és így voltam ezzel én is: megmutatta, mivel kell foglalkoznom. Egyszerűen a kezdeti időkben, amikor még komolyan vettem azokat a dolgokat, amelyeket a világban általában komolyan vesznek, akkor nem igazán láttam az értelmüket. S a mai napig is így van ez: nem látom az értelmét.
Konkrétan, az emberiség történetét kicsit közelebbről megvizsgálva azt látjuk, hogy egy kezdeti, utólag magas civilizációként értékelhető szellemi állapotból haladt olyan irányba, ahol egyre jobban kihelyeződött az érdeklődése, vizsgálódási köre, egyre inkább a külsőre, az objektívra, a tárgyira próbált koncentrálni. És ez az elmúlt 400 évben rendkívüli módon felgyorsult. Az úgymond sötét középkorban még éltek valamirevaló szellemi irányzatok, vallások. Az ősi civilizációk maradványai még éltek, működtek, ám az emberiség elkezdett kifelé keresni, vizsgálódni, egyre jobban kifelé fordulni. Mi ezt asztrológiai szempontból úgy fogalmazzuk meg, hogy megszöktek a tudati erők, és az individuum egyre inkább a külső világban próbálta keresni a megoldást azokra az egzisztenciális problémákra, amelyek szükségszerűen az életben adódnak. Tény, hogy, az elmúlt 300 évben hatalmas „fejlődés” ment végbe abból a szempontból, hogy valóban egyre inkább a társadalmi problémák kerültek előtérbe, egyre inkább a tudomány, egyre inkább a közös kollektív megoldások, és háttérbe szorult az ember maga, az egyes ember, a tudati létével, belső egzisztenciális létével, valahogy az egész folyamat kifelé fordult, eltávolodott az embertől.
Ez ment egészen a múlt század közepéig, és most, gondoljunk bele, a 21. században vagyunk. A 3. évezredben! Hihetetlen nagy pályáról, nagy ívről beszélhetünk, és ez a múlt században úgyszólván az orrom előtt változott hirtelen. Egyre több olyan tudós jelent meg, elsősorban a fizikusok, Dombrige és a többiek, akik újra feltették a kérdés: hogy is van ez? Hihetetlen materializáció ment végbe, a tárgyi valóság teljes dominanciát nyert az alanyi valóság felett – hogy is van ez? És bizony azt látjuk, hogy ezek a nagy tudósok, fizikusok, akik nagyon mélyen vizsgálták az anyag, az idő, a tér, a természeti törvények mibenlétét, egyre inkább visszafordulnak Isten felé, a belső világ felé. Ennek nyilván az volt a szerepe, hogy a tudomány eljutott egy olyan síkra, szintre, ahol szembetalálkozott tulajdon tehetetlenségével. Nevezetesen tudomásul kellett vennie azt, hogy amire a korábbi nagy, kifelé forduló, materialista társadalom épült, az önmagában valóságos anyag, az önmagában valóságos idő, tér, nem létező fogalmak. Nincs önmagában valóságos idő, nincs tér, anyag. Mindezek egymással összefüggésben valóságként mutatkoznak meg, de hogy ténylegesen meg lehessen vizsgálni bármit is, önmagában, valóságosan, a vizsgálattól, a vizsgáló szemléletétől függetlenül, a 20. században kiderült, hogy olyan nincs. Másképp viselkedik a tárgy, ha így vizsgáljuk, másképp, ha úgy. Ugyanaz a dolog más arcát mutatja, ha így közelítek hozzá, és megint más arcát, ha úgy.
Mintha megakadt volna az a fejlődés, amely a világban a korábbi időkben végbement. Kiderült, hogy a társadalom nem tud mindenre orvosságot, megoldást adni. Az orvostudomány maga is kullog, tulajdonképpen ugyanabban a tempóban, úgy-ahogy halad, és nagyon sok mindent kitalál, de ezzel párhuzamosan jelennek meg az új és új problémák. Tehát nem látszik az, hogy valamikor egyszer majd olyan helyzet állna elő, amikor pusztán csak az emberi testet, az embert megismerhetnénk. Messze nem látszik. Sőt! Újabb és újabb problémák jelennek meg. Nem is beszélve az olyan helyzetekről, hogy amikor a szememre kapok egy gyógyszert, egy másik problémámra pedig egy másikat, akkor ezek ütik egymást, és az orvosok ezt nem látják át, mert csak a részterületekre figyelnek.
Végbement tehát egy fejlődés, amely új lendületet adott, és minden úgy tűnt, hogy megoldódik. Ez a nagy fejlődés persze ellentmondott, tagadta a korábbi filozófiai tételeket, tagadta a korábbi világképeket, szemléleteket, tulajdonképpen tagadta Istent – de ismerjük jól az egész materialista világképet. Ahogy az istenkép is tagadta a korábbi, azt megelőző tradicionális szemléleteket. Már hármas tagadásról beszélhetünk egyébként. Az újkorban a fejlődés valahogy megakadt, kiderült, hogy ez nem ilyen egyszerű. Rájöttek, hogy tulajdonképpen nem lehet eltekinteni az alanytól, a vizsgálótól, attól, aki az egészet szemléli. Tehát egyszerűen nem lehet objektivizálni a létezésünket, hanem bizony legalább olyan fontos szerepe van szubjektív lényünknek, mint amennyire a körülöttünk lévő objektív valóságnak, már amennyire ez objektív…
Még egyszer: a 20. század nagy kérdése, hogy objektív-e egyáltalán az objektív valóság, vagy az objektív valóság szubjektív. Sarkalatos kérdés. De egy biztos: arra késztetette az embert, többek között engem és sokan másokat is, hogy átgondolja, mit tanítottak neki korábban. Mi volt az, amit otthagytunk, elhagytunk, amely helyett újat találtunk ki, de most kiderül, hogy az sem biztos, hogy működik. Nem biztos, hogy meg tudja oldani az egyes ember problémáit. Egyáltalán, filozófiailag a létünk, az egzisztenciánk kérdéseit: miért vagyok, mi a dolgom, hogyan lehetek boldog? Hogy tudom beteljesíteni emberi lényemet, mielőtt meghalok, hogyan tehetek valami jót, valami értelmeset? Erre nem adott ez a világkép választ, hiszen társadalmi problémákról beszél, meg objektív problémákról, megoldásokról.
Ma ez a világkép eljutott odáig, hogy annyira bonyolult lett, annyira strukturált, annyira összetett, hogy ő maga vizionálja saját halálát. Jelenleg ott tartunk, ha végignézzük az ezzel kapcsolatos felvetéseket, hogy maguk a tudósok látják át, mennyire bonyolult ez a rendszer. És ha megfigyeljük a természet megborulását, a természet átalakulását a beavatkozásunk következményeképpen, akkor azt kell mondanunk, hogy a természetet úgy megzavarta az ember, hogy az vissza fog majd hatni, és az ember által létrehozott struktúrát meg fogja zavarni, akár meg is fogja szüntetni. Ám az emberiség valószínűleg korrigálni tud majd. A felépített struktúra, a telekommunikációs rendszerek, a GPS-ek, az egész rendszer annyira bonyolulttá vált, hogy egész apró kis homokszem az egész gépezetet képes láncszerűen megfékezni, és ennek következtében bármikor beállhat egy olyan állapot, amikor az ember visszazuhan az alaphelyzetbe, és csak arra számíthat, ami konkrétan hozzá, a közvetlen környezetéhez kapcsolódik. Az értelmes gondolkodók maguk jutnak el odáig, hogy vizionálják saját halálukat. Olyasmi ez, mint amikor az ember olyan sebesesen fut, hogy bizony fennáll a veszélye, hogy mindjárt elesik.
Ezzel párhuzamosan ott vannak azok az ősi tanítások, amelyek tulajdonképpen egy teljesen más útról, teljesen más irányról beszélnek. Dobosy Anti szokta mondani – és nagyon inspirált a meglátása –: igenis, van objektív megismerés, és van szubjektív megismerés, alanyra irányuló megismerés és tárgyra irányuló megismerés. És a kettő látszólag elvezet egymástól. Amikor a tárgyi világot vizsgálom, különböző tudományos módszerekkel, tudományos megismeréssel, a rendelkezésemre álló képességekkel, elsősorban gondolkodással próbálom megérteni, és a már ismerthez hozzátenni, hozzágondolni. Az élőlények jellegzetességeit, az anyag szerkezetét és hasonlókat érinti, tehát a külső világot. De van ezzel szemben valami új, amit a régiek jobban tudtak, vagy legalábbis előtérbe helyeztek, és ez az alanyi megismerés. Azt vizsgálja, hogy mi zajlik az emberben. Mi történik akkor, amikor tapasztalunk? Hogy zajlik a tapasztalás? Amikor tapasztalunk valamit, az a valóság, vagy a tapasztalónak valamilyen akciója? Ezeket vizsgálgatják a régi tradíciók, a hagyományok, a vallások.
S ez volt az, ami ösztönzött. Az rendben van, hogy a világ körülöttem elindult egy irányba, és megy, mint a traktor, és építi a maga civilizációját, hihetetlen technikai fejlődéssel, rendkívül bonyolult struktúrájú szerkezetekkel, gépekkel, amelyek jobbára tényleg megkönnyítik az életünket, praktikussá, egészségessé, élvezhetővé teszik. Mégsem tud választ adni valami fontosra. Mi lenne, ha megnéznénk, hogy egy másik irány, az alanyi megismerés vajon tud-e válaszolni, tud-e valamilyen megoldást adni? És itt jönnek be a szellemi, vallási irányzatok. Meg kell mondanom, hogy szisztematikusan megpróbáltam végigvizsgálni mindegyiket. Ilyen típusú ember vagyok, szeretek mindent megismerni. Amennyire a képességeimből tellett, meg is vizsgáltam, ki is próbáltam, meg is ismertem őket, és azt kell mondanom konklúzióként – most nem untatom a részletekkel a tisztelt hallgatóságot –, hogy lényegében a voksomat a buddhizmus mellett tettem le. De rögtön utána, ha megkérdezik, tulajdonképpen ki is vagy te, ember, akkor rögtön azt kell felelnem, hogy magyar. Tehát egyfajta duális azonosságban próbáltam keresni a helyemet.
Egy biztos, a buddhizmus egy nagyon fontos alaptételt mond ki – most egy kalap alá veszem azt a rengeteg irányzatot, elnézést a végtelen leegyszerűsítésért – különböző szinteken, hogy maga az emberi individuum minden valóságot nélkülöz. Összetettségében olyan részfolyamatokból áll össze, amelyek konklúziója az énélmény, amely nem valóság. Tehát ha az énélményre építjük fel létünket, akkor csalódni fogunk. Aki egoista, az csalódik. Nagyon egyszerűen így foglalhatjuk össze. Aki azt hiszi, hogy az én, a nekem, az enyém működik a világban, az csalódni fog, mert az az én szétesik, betegség, halál miatt és egyéb alkalmakkor. És tulajdonképpen az ember nem igazán tudta megérinteni a lét lényegét, mert rossz alapokra építkezett, olyan énre, amelynek nincs valósága. Vagyis olyasmi, mint az én, önmagában nincs.
A következő szinten, rendkívül szisztematikusan, filozofikusan vizsgálódva az ember eljut odáig, hogy a külső valóság önmagában nélkülöz mindenféle realitást. Tulajdonképpen olyannyira nincs külső világ, önmagában vett dolog, bármi, amire fel lehetne építeni a világot, hogy a buddhizmus kimondja azt a tételt, hogy csak tudat van, és nem ténytudat, abban az értelemben, hogy a külső világ nem más, mint éppen tudatunk működésének egyfajta lecsapódása, utánképződése. Mondok egy példát: ha haragos vagyok, akkor olyan helyzet alakul ki, amelyre azt mondanám, hogy objektív valóság, de ugyanakkor az a lényege, hogy engem bosszant. Mindegy, hogy miért. Nem jön a villamos, vagy ha jön, tele van; vagy jön a villamos, tele van, és még le is köpnek a villamosról. Mindegy, hogy mennyire valóság a villamos, meg a tömeg, meg a köpés, ez mind részletkérdés, valójában az egésznek a motivációja a bennünk lévő tudati aktus, amely mondjuk az indulat, amely ezt az egész folyamatot generálja. Nem bonyolódom bele, de a lényeg, hogy ezt nagyon határozottan mondja a buddhizmus, és végül kimondja, hogy sem a szubjektum, sem az objektum nem valóságos önmagában. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek, tévedés ne essék, nem azt állítom, csak azt, hogy önmagukban nem valóságak. Mint a fogaskerekek, összekapaszkodnak, és mindegyik valóságnak tűnik fel, mert az oka és az okozata valóságként tartja benne a létben, de abban a pillanatban, ha megszűnne a két összetevője, abban a pillanatban azt tapasztalnánk, hogy illuzórikus. Sok illúzió összekapcsolódik, és valóságnak mutatja magát, mondja a buddhizmus. A lényeg, hogy a dolgok végső természete nem valóságos, tehát nem találunk a világban egyetlen olyan pici részecskét sem, amelyet ne tudnánk még tovább bontani. Nem tudunk a világban olyan távolságot mutatni, amelynél ne tudnánk még messzebb látni. Nincs határ, és nem is lesz, mert minden kis részecskénél találunk még kisebbet, és minden távolságnál még messzebb tudunk látni.
Röviden összefoglalva, nem létezik önmagában lévő valóság. Ez azt jelenti, fel kell tételeznünk azt, amit a buddhizmus tanít, par excellence, hogy a tudatnak teremtő ereje van. Persze az ember, az önmagát nem ismerő ember ezt a teremtő erőt is objektiválja, és azt mondja, hogy van egy Isten valahol, aki megteremti helyette a dolgokat. Ő teremti a dolgokat, nekem ehhez semmi közöm, kis porszem vagyok ahhoz … A buddhizmus ezt nem fogadja el. A buddhizmus kimondja, a tudat teremti a dolgokat. De azt is kimondja, hogy ez nem jó, mert a teremtés úgy megy végbe, hogy nem tudunk róla. Tehát tudatilag megteremtünk egy világot, és benne találjuk magunkat, mint egy alávetett, az egész folyamatot át nem látó, teljesen elveszett lényt. És miért nem látjuk át a folyamatot? Mert az alanyi megismerésünk elveszett. Egyfelől tehát van egy objektivitás felé forduló vágyakozásunk, hogy megtaláljuk a lét lényegét, másfelől pedig mi tudatilag kreáljuk magunk köré a dolgainkat, minden ember a magaét. Ha azt kérném, hogy mindenki hozzon ide egy likőrt, tudjuk, hogy mi a likőr, mégis ahányan idejönnének, annyiféle likőrt hoznánk. Az egyik ebből csinálna, a másik ennyi cukrot tenne hozzá, mindegyik másmilyen lenne. Vannak fogalmaink, ahol találkozunk, de mindannyian mást és mást értünk alatta. Mindannyian a saját életünkben, a saját világunkban, a saját tudati létünkben lévő jelenségeket éljük meg, és hogy az asztrológiát is idekapcsoljam: a hajlamainknak megfelelően.
Tehát vissza a fő gondolatmenetünkhöz. Az alanyi megismerés egyszerűen háttérbe szorult akkor, amikor az emberiség úgy gondolta, hogy megtalálta a megoldást, és mindenre előbb-utóbb választ kap. Kiskorom óta ezt hallom. Jó sok minden vár megismerésre , ugyanakkor már nagyon sok mindent megismertünk – valószínűleg így zajlott a korábbiakban, és a továbbiakban is így fog zajlani. Egyszerűen azért, mert hiányzik egy komponens. Az ember hajlamos az ember, hogy valamilyen szélsőség felé tartson. Vagy erre, vagy arra. Pedig a megoldás középen van. Ebben az esetben a közép azt jelenti, hogy mind a tárgyi, objektív megismerésnek, mint az alanyi, szubjektív megismerésnek fontos szerepe van a létben, ebből a kettőből áll össze. Ahogy az ember és világa, a tudat és a tárgy, az ember és a természet adja a létezést, ugyanúgy ennek a kettőnek is össze kellene tartoznia. Ha az egyik kimarad, akkor csak torz képet kaphatunk, csak problémák halmazát termeljük, az egész értelemszerűen egyoldalú, egysíkú lesz. Úgy gondolom, és úgy is gondoltam, hogy igazából tárgyi megismerési képességünk mellé, tehát a tudomány, a technika, a modernizáció mellé – amelyek tényleg fantasztikus dolgokat szültek – muszáj visszajönnie a világba az alanyi megismerésnek is. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy az ember alanyi lény, szubjektum, egy folyamatokból álló, ráadásul rendkívül gazdag, összetett folyamatokból álló lény, amely legalább annyira megismerés után kiált, mint a világunk. És semmivel sem egyszerűbb, mint a világunk, de nem is bonyolultabb annál. Azt is mondhatom, hogy a kettő tulajdonképpen lefedi egymást. Ám amikor a világ megismerésére törekszem, akkor elfelejtkezem a belső világomról. Ugyanakkor előfordul, hogy valaki a belső világ megismerésére törekszik, és közben elfelejtkezik a külső világról. Ilyenről is tudunk.
A harmadik komponens, amely belép, az tulajdonképpen a magyarság kérdésköre. És a magyarság kérdéskörének speciális megközelítése, nagyon sokféle lehetséges megközelítés között. Van egy koncepció, egy elképzelés – amely nem biztos, még bizonyításra szorul –, hogy a magyarok a médektől származnak. Nevezetesen attól a törzstől, amely a médek mellett a papi feladatokat látta el, vagyis a moghuktól, magáktól, mágusoktól, mágoszoktól – sokféle néven említik a különböző szövegek. Nincs kizárva, hogy a magyarság ennek az akkor eltűnt népcsoportnak az utóda. Egyfajta identitásproblémával küzdő utóda, amely tulajdonképpen éppen nem tudja, ki is, de keresi, mert nagyon fontos számára, hogy ezt megtudja. Arany János és mások is utaltak rá: a magyarok szertartást végeztek méd szokás szerint. A néphagyomány, a krónikák legalábbis így tartják. Konkrét bizonyítékok nehezen találhatók, ám ha bebizonyosodik, hogy így van, akkor a következő helyzet áll elő. Amint az előbb a buddhizmus kapcsán mondtam, a dolgok önmagukban nem valóságosak, igazi természetük, sőt a személyiségé is az üresség. Ugyanakkor van egy népcsoport, amely az ókorban azt tanította, hogy minden mágia. Ez is azt jelenti, hogy a dolgok nem valóságosak.
Tulajdonképpen ahogy a szubjektum nem valóságos, úgy a mágus sem – nem úgy van, hogy a mágus az egyetlen valóság, és minden egyebet ő varázsol. Viszont van valami, ami megszüli, létrehozza, megteremti, mágiaként elővarázsolja azt a jelenséget, amelyet úgy nevezünk, hogy világ. És van egy ember, aki bizonytalan, nem tudja, mi köze van ehhez a világhoz. Az elején azt hiszi, hogy semmi, sőt megpróbálja megváltoztatni a világot, anélkül hogy ő megváltozna, és csak bolyong, keresi a helyét. A méd mágusok, akárcsak a buddhizmus, azt mondták, hogy semminek nincs valósága, egyedül tudatfolyamatainknak, és tudatfolyamataink viszont kreatívak, teremtő erővel bírnak, vagyis minden, ami zajlik bennünk, annak megvan a maga objektív megfelelője, tartozik hozzá egy világ.
Alany és tárgy így kiegészíti egymást, és létrejön egy jelenség, amely tulajdonképpen felfalja a mágust. Egyszerűen azért, mert ha a mágus nem éber, nem tudja, hogy ő mágus, akkor szükségszerűen az egésznek alávetett lesz, megszűnik az a pozíciója, amelyben a teremtés folyamata végbement. Nem véletlen, hogy a buddhizmus nem azt az aspektust hangsúlyozza, hogy te, az ember mágus vagy. Inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy az ember állítsa le magában azokat a folyamatokat, amelyek állandóan teremtik köré a világot. Nem azt emeli ki, hogy te vagy a varázsló, hanem azt kutatja, miként tudnánk leállítani a folyamatot, miként tudunk megszabadulni attól a sok, bennünk lerakódott előítélettől, különböző érzelmektől, emócióktól, mindenféle vágyelemektől, hiszen anélkül, hogy tudnánk róla, tele vagyunk különféle vágyakkal. Gondolatunk össze-vissza cikázik, nem tudjuk követni. Miként tudnánk ezeket a fékevesztett, belső, lelki-tudati folyamatokat leállítani, hogy a teremtés elmúltával beálljon a tökéletes csend és nyugalom, a béke, amely a kezdetekre jellemző, amelyből az egész folyamat kiindul? A buddhizmus radikálisan fogalmaz. Gyakorlatcentrikus. Ülj le, és szerezd vissza szabadságodat, szabadulj meg hajlamaidtól, amelyeket egy asztrológiai képletben is szemlélni tudunk. Sem az asztrológia, sem a hermetika nem állítja, hogy ami körülöttünk vagy bennünk van, az valóságos, hanem megmutatja, mi az, ami egy helyzetben benne tart, sőt azt is, hogy ha ez így megy tovább, akkor mi lesz velem. Szükségszerű, hiszen hajlamaim arra visznek. A jóslás nem csoda, hiszen meg lehet mondani, hogy ha valaki üti a fejét egy bunkóval, előbb-utóbb elájul. Nem kell nagy jóstehetség előrelátni, hogy ha ezt és ezt csinálja, annak mi a következménye. Tehát maga az asztrológia is végső soron ugyanerről beszél, azzal a különbséggel, hogy megmutatja azokat a hajlamokat, amelyek mentén ez a kreátor, nevezzük teremtőnek, megteremti azt a létet, amelyet aztán elfelejt. És szenved, küszködik, alávetett benne, nem tudja, mi történik vele, hová forduljon, hol kap segítséget a betegségére, a gondjaira, bajaira. Mindenki tele van problémával, bajjal, miközben várja, hogy majd valahonnan valaki segít, és elfeledkezik arról, hogy saját magában belül zajlanak a folyamatok, amelyek újra és újra szülik. Gondoljunk bele egy betegségbe. Azzal együtt jön a betegségtudat: „beteg vagyok”. Innentől kezdve nincs egészségtudat. A betegséget megpróbáljuk meggyógyítani, talán a tüneteket sikerül is. De ha a betegség tudatát nem tudjuk, akkor az ember nem fog meggyógyulni.
Most, a 21. században sokan próbálják összefoglalni, mi is történt idáig az emberiséggel. Én magamnak úgy tudnám összefoglalni az egész történetet, amelyet az emberiség sugall nekem a maga kultúrájával, tradícióival, hagyományaival, tudásával, hogy különböző vektorok futnak különböző irányba, és ezek közé tartozik tulajdonképpen a magyar hagyomány, a buddhizmus, a vallások, az asztrológia – a nyugati tradíciót képező hermetikájával –, de idevehetném akár a taoizmust is. Sőt, akár idevehetném úgy ahogy van, az egész görög kultúrkört is. Hiszen ha valaki elolvassa Platón „A pamphülai Ér látomása” című írását – gyakran hivatkozom rá –, akkor rájön, hogy Platón reinkarnációban gondolkodott. Úgy gondolta, hogy az emberek meghalnak, Lakheszisz elé járulnak, megkapják tőle a sorsukat, majd átmennek a Léthé folyón, és újra megszületnek. És ez állandóan, vég nélkül zajlik, mert – ahogy Platón leírja – nem a fény felé mennek, hanem a fényoszlop mellett elvonulva Lakheszisz elé, majd a Léthé síkságára.
Az egészből tulajdonképpen azt lehetne egy kereső ember számára összefoglalni, hogy egyfelől van egy modern világ, amely objektivitásról, társadalmi szerepekről, külső feladatokról, természettudományos világképről beszél a maga sikereivel, másfelől pedig van egy hatalmas tradíció, amely arról beszél, hogy az alanyi folyamatok milyen fontosak, és az embernek meg kell ismernie magát, saját működését, mert ha megismeri magát, akkor rájön, hogy tulajdonképpen a benne élő kreatív erők hozzák létre a dolgait, a körülötte lévő jelenségeket. S ez a kettő együtt az embert a 21. században olyan helyzetbe hozza, hogy valószínűleg el kell fogadnia, mind a kettőnek igaza van a maga szempontjából. Egyfelől igaz az is, hogy nem hagyhatjuk, hogy a világ fékevesztetten menjen a maga pályáján, hanem bizony lehetőleg mindenre meg kell próbálni orvosságot találni, kézben tartani a folyamatokat. Másfelől pedig nem hagyható ki ebből maga az ember. Tehát ha az ember rosszul gondolkodik, akkor a világ rossz felé megy. Ha az ember tévhiteket táplál magában, akkor annak semmi, de semmi gyümölcse nem lesz.
Nem hagyható ki maga az ember, a belső megismerés, történjék az buddhizmus, asztrológia, taoizmus vagy bármilyen más tradicionális úton – most a new age problémájába nem megyek bele. A 20. században, globalizálódásunk folytán egyszer csak megjelentek nálunk a periférikus, felületi hagyományok, mint a hinduizmus is. Az 1900-as évek elején jött egy guru, Magyarországra is többek között, és még állami szinten fogadták. Ma már nem valószínű, hogy kormányzati szinten fogadnának egy jógit, ha idejönne Magyarországra, de akkor még olyan óriási érdekesség volt, hogy fogadták őt a parlamentben. A lényeg az, hogy a 20. században előjöttek ezek a tradíciók, összegződnek, elmondják a magukét, jobbára azt, hogy ember, te teremted a dolgaidat. Nincs önmagában valóság, nincs olyan, hogy önmagában vett dolog, tulajdonképpen amit élünk, az illúzió. Teljesen álomszerű illúzióban élünk. Elfelejtjük, mi is mozgatja a dolgokat, elfelejtkezünk önmagunkról, az önmagunkban zajló folyamatokról, tulajdonképpen alszunk, és az álmainkat gondoljuk valóságnak. Erre mondja Buddha, hogy ébredj fel!
Ébredjünk rá arra, hogy sokkal nagyobb a szerepünk, mint gondoljuk. Emlékszem, talán Antival is előhozhatnánk ilyen példát arra, hogy még a 70-es években arról álmodtam, milyen lesz majd egy szabad országban élni. De a francba, akkor egy csomó mindent elrontottam. Máshogy gondoltam, nem úgy, nem azt, amit kellett volna. Most már tudom. Nem gondoltam bele abba, hogy ha szabadon utazhatunk, akkor be is jönnek a hatások, és összekavarodnak. Mégis, bizonyos szempontból pontosan az lett, ahogy elgondoltam. Nem tudtam jól elgondolni, ezért nem is lett jó, de az lett. Csak azért mondom tehát, mert egyszerűen tudomásul kell vennünk, nem mehetünk el amellett, hogy kreatív elménk, tudatunk teremtő erővel bír. És mindaz, ami ennek ellentmond, vagy ellentmondani látszik, csak abból fakad, hogy nincs mélyen átgondolva. Bármilyen furcsa, ez kinyilatkoztatásszerű is lehetne, de nem az. A tapasztalat mondatja. És tessék holnaptól kezdve csinálni valamit, mert meglesz a gyümölcse. Bármi, amit kigondol az ember, megvalósul.
Nézzünk szembe azzal, hogy nincs rossz világ vagy jó világ, csak rossz irányultság vagy jó irányultság. Jól gondolkodunk vagy rosszul. De rossz világ vagy jó világ önmagában nincs. Ráadásul a világ meg sem tud szűnni, mert nincs is. A világnak vége sem lehet. Hát hogyan lehetne, amikor nincs is szegény! Persze sok minden meg fog változni, méghozzá jelentősen. De elmúlni nem tud, ahogy ezt sokan feltételezik. Ha megoldást keresünk a jelen pillanatra, arra, hogy egy korszakváltás idején miként tudnánk értelmessé tenni életünket, akkor végiggondolva mindazt, amit a nagy tradíciók, hagyományok, vallások tanítottak, beleértve a hermetikát, a buddhizmust, a hinduizmust, a taoizmust vagy a görög filozófiát, és látva, mi történik világunkban, meg kell próbálnunk valahogy azt az egyensúlyt megtalálni, ahol az ember saját gondolatai, saját értelmi tevékenysége találkozik azzal, ami kívül van, a külső világgal. Ott harmóniába kerülhet az ember.
Mindez azért teremtődött meg így, mert olyan viszonyulások, olyan lelki struktúrák jöttek létre, amelyekhez ez járul, ez tartozik hozzá, hogy ez a kettő, a szubjektivitás és az objektivitás közelíthessen egymás felé, és ne legyen az ember meghasadva, ne kelljen választania, valójában materialista-e vagy idealista, hanem e kettő találkozni tudjon egy ponton, ahol kiegészítik egymást. Nyilván az anyag, a matéria hordoz minket, de mit is hordoz? Az ideákat, a szellemiséget. Mintha választanunk kéne egy lovasversenyen, hogy a ló menjen a pályán, vagy a lovas, de a kettő együtt ne. Tessék kimenni vagy a lónak, vagy a lovasnak. Így nem fogja tudni venni a lovas a gátakat, akadályokat. A kettő összetartozik, és csak együtt tudják átvinni az akadályokat.
Végül is a konklúzió, amelyet szeretnék ezzel kapcsolatban kifejezni, az az, hogy a 21. század, a 3. évezred elején úgy tűnik, most minden hirtelen egyszerre lett jelen. Már a tudomány sem igazán beszél arról, hogy létezik önmagában anyag, vagy idő, vagy tér – ezek egymást kiegészítő fogalmak. Ahol van idő, ott van tér is, ahol van tér, ott van idő, ahol van anyag, ott van idő és tér. Anyag idő és tér nélkül nincs. Összefoglalását látjuk annak, amit az anyagról természettudományos értelemben tudunk. Másfelől összefoglalását látjuk mindannak, amit a tradíció akar mondani, és ebből a kettőből tudunk gazdálkodni. Ebből a kettőből tudjuk összerakni azt, amitől boldogok lehetünk. Úgy, hogy közben betegek vagyunk, minden bajunk van, problémáink vannak, anyagi kríziseink, meg minden egyéb. Annyi minden nyom bennünket, próbálja elvenni a hitünket, a szabadságunkat, a kreativitásunkat, és ha valóságnak tekintjük ezeket, akkor el is veszi. De ha tudjuk, hogy ezek valaminek a következményei, vagyis tudjuk, hogy valójában a gondolkodásnak, a tudatfolyamatnak, a belső, alanyi folyamatainknak, a lelki folyamatainknak van prioritása, akkor meg tudunk maradni magunkban. Akkor meg tudjuk tartani magunkat, bármilyen idő is jön, bármilyen szenvedés közepette, fájdalmak közepette, a halállal szembenézve, minden egyébbel szembenézve, és persze nyilván síkokon, hierarchiákon keresztül egyre uraltabban, egyre megfogottabban, de az irány mégiscsak ez.
S hogy a magyarságomat feladni? Hát dehogy adom fel. Ezt a fajta magyarságot, amelyről mi javasok beszélünk? Hiszen ez a magyarságom mondja azt, hogy teremtő vagyok, kreatív vagyok, hogy rajtam állnak a dolgok. Minden egyéb magyarságelképzelés másról beszél, a finnugor például halszagú rokonokról. Ez viszont arról beszél, hogy végső soron szabad tudok lenni, csak fel kell ismernem, hogy az egész egy varázslat. És ennek még soha semmi nem mondott ellent – leszámítva azt a pár száz évet, amikor ellentmondott neki a materializmus, de ugye abban a világképben nem régóta vagyunk. Legalábbis természettudományos szinten biztosan nem. Hétköznapi szinten persze igen. De már a tudósok többsége is tudja, nem lehet arról beszélni, hogy bármi is önmagában valóság lenne. Kell lennie egy rendező elvnek, amelyet kihelyezhetünk Istenhez, vagy valamilyen transzcendens irányba, de jobb, ha szembe nézünk azzal, hogy ez a rendező elv, még ha Isten is, akkor is bennünk van valahol. Valahol legbelül bennünk szunnyad. Lehet, hogy annyira alanyiak nem tudunk lenni, hogy megérintsük, de akkor is valahol bennünk van.
Ami a világvégét illeti, örülök, hogy valaki bedobta, mert mindenki egy kicsit átgondolja a dolgait, meg persze az olyan kis bizsergető, izgalmas dolog. Ugyanakkor rávilágít arra, milyen lenne, ha holnap megszűnne. Nyilván hozzá kell tennünk, hogy valakinek maradnia kell, aki majd konstatálja, hogy megszűnt, mert az egésznek különben nincs értelme. Ha nincs alany, aki megállapítja, hogy a világ megszűnt, akkor az egésznek nincs értelme. Nem is beszélve arról, hogy ingyen nem szabadulhat meg az ember a tartozásaitól, így nem lehet letudni a tartozásokat, azt sem, amit elkövettünk, és aminek még el kell szenvednünk a következményeit. Nem tudunk a világvégre hivatkozva megszabadulni. Ugyanakkor az is igaz, hogy valóban lesz világvége, ahogy volt már többször. Ilyenkor vége egy ciklusnak, egy síknak, egy periódusnak, és egy másik, legtöbbször alacsonyabb síkon folytatódik a létezés. Lezárul egy ciklus, és indul a következő. Most is ilyen világvége van. Valóban.
Véleményem szerint, reményeim szerint egyre inkább észreveszi az ember, hogy a tárgyi és az alanyi megismerés előbb-utóbb összeér. És ha netalántán abba az irányba változna a világ, hogy végre visszakanyarodnánk a kiindulóponthoz, és már tudnánk, hogy technikai fejlődésünk mellett az alanyi megismerésnek is fontos szerepet kell játszania életünkben – mert a boldogság, meg élet értelme, ezek alanyi fogalmak –, ha eljutunk odáig, hogy komolyan vesszük belső kreativitásunkat, belső teremtő erőnket, akár még azt is, hogy mi magyarok a hordozói vagyunk egy olyan szellemiségnek, amely ezt sugallja, ezt próbálja átadni; ha legalábbis szerepet kapna, teret kapna ez a gondolat, akkor lehet, hogy a világ is kicsit másképp közelítené meg a feladatokat és a célokat. És nem anyagi síkon, ahogy a pszichológia kezeli, hanem mélyebb szinten, komolyan véve, életünk részévé téve a lelki folyamatokat a maguk összetettségével. Úgy gondolom, talán akkor olyan világ alakulhatna ki, ahol az ember úgy tudna jelen lenni a világban, az objektív folyamatok közepette, hogy belsőleg tudná, mi az ő feladata ebben a világban, tudná, mit kell tennie, és tudná, hogy nem hagyhat meg magában olyan hajlamokat, amelyek negatív következménnyel járnak, hiszen azzal neki később szembesülnie kell. Nem követ el semmi olyat, aminek a gyümölcsét nem szívesen fogyasztaná el. Nem fogyaszt többet, mint amennyi a szükségleteit kielégíti, nem bánt más embereket, más élőlényeket, lehetőleg még állatokat sem, pláne nem gyerekeket, minden életet tisztel, és mindegyikre úgy tekint, mint a saját életére. Tehát bejönnek azok a szempontok, amelyek a világot tényleg gazdagabb, élhetőbb irányba mozdítanák el.
Lényegében az asztrológia, amikor a hajlamainkat elénk tárja, furcsa dolgot mond nekünk: látod, amit teszel, azt nemcsak magaddal teszed, hanem a világgal is. Ami lenn, az fenn, ami fenn, az lenn, mert ez az Egy csodája. Amikor egy képletre nézünk, látjuk azokat a hajlamokat, amelyek életünket alakítják, szégyen ide, szégyen oda. Én magam szégyellem is egy kicsit a képletemet, mert olyan hajlamok vannak benne, amelyekkel bőven akad dolgom, küzdök is eleget, és nem is állítom, hogy mindegyiket meg tudom fékezni még halálomig. Már szembe is néztem azzal, hogy jó csomót nem fogok tudni, a következő életemre marad, de legalább dolgozom rajta. Az is valami, ha el tudjuk mondani, hogy dolgozunk rajta. Ha például jön egy depresszív állapot, betegség vagy valamilyen sorscsapás, amely mindenkit elér – garantálhatom, és nem azért, mert rosszindulatú vagyok, hanem mert ilyen az élet –, akkor arra tudjunk gondolni, hogy lám, egy újabb kihívás, újabb álom, látomás, amely ki akar mozdítani a békémből, a nyugalmamból, a szeretetből, az együttérzésből. Ha az ember nyugton marad, amikor mindenki izgatott, és békét keres, amikor sokan mások gyűlölködnek, és megpróbálja magában a félelmet, a negatív érzeteket, emóciókat, a stresszt, a búskomorságot, a haragot, az irigységet, a gyűlölködést, a lustaságot – és hosszasan sorolhatnám – valamennyire megfékezni, és megtapasztalni, hogy az ember végső természete szerint maga a végtelen béke, a nyugalom, mondhatnánk buddhista szakszóval, hogy üresség, akkor úgy gondolom, lényegesen magasabb lelkiállapotba kerül az ember, lényegesen boldogabb, nyugodtabb lelkiállapotba. Ha mondjuk valaki egy betegségre is így tud tekinteni, és ki tudja várni, amíg az szépen elmúlik, az boldog ember. És elmúlik, mert maradandó, önmagában valóságos betegség nincs. De ugye ilyenkor megijedünk, elszaladunk az orvoshoz, gyógyítani akarjuk magunkat, betegségtudatunk van, szedjük a sok pirulát, és dolgozunk rajta stb. A betegségek üzenni akarnak valamit, fel akarják hívni valamire a figyelmet. Ha ezek a kihívó erők életünk során újra és újra bekopognak, de felvesszük azt a fajta szemléletet, amely szerint a hajlamok tulajdonképpen megfékezendők, legyőzendők, akkor nincs az a világvége, amellyel ne tudnánk szembenézni.
Azért is próbáltam ilyen nagy ívűen összefoglalni, hol is tartunk most, mit jelent a harmadik évezred, meg a 21. század, mert mindaz, amiről szó volt, egyszerre van jelen az életünkben, a társadalmunkban. És mi, akik most már rendszeresen itt összejárunk, és újra és újra átgondoljuk az egészet, majd megpróbáljuk a tapasztalatunkba átültetni, reményeink szerint talán ezzel a megközelítéssel több szenvedést meg tudunk oldani, talán több kínlódást le tudunk győzni, mint más eszközökkel, azokkal az eszközökkel, amelyeket most ez a világ kínál. Ha nem veszítjük szem elől az alanyi prioritást, a tiszta tudatot, a belső, lecsendesedett, lecsillapodott tudatot, ha bele tudjuk illeszteni az életünkbe, akkor hosszú keresés után az a tapasztalatom, hogy lényegesen békésebben, nyugodtabban, értelmesebben, lelkileg gazdagabban tudunk élni. És úgy gondolom, talán mondhatjuk, hogy ez a lét lényege, ezért vagyunk, hogy abból az álomból, varázslatból, amelybe belevarázsoltuk magunkat, valamennyire visszavarázsoljuk magunkat abba a helyzetbe, amikor még bármi lehet, amikor még bármit tudunk varázsolni, és nem köt meg a varázslat, mert ráébredtem arra, hogy bizony sok múlik rajtam, hogy mivé lesz a világ, mivé lesznek körülöttem a dolgok.
A képletekből az ember tudja, mire van hajlama, és azt is tudja, mennyire képes azt legyőzni. És felismerheti, hogy ha nem tudja legyőzni, mivé fajul, hiszen a bolygók továbbmozdulnak, megmutatják, mi vár még ránk. Tehát ilyen értelemben az asztrológia nem lóg ki abból a sorból, amelyet a tradicionális tanítások többsége alkot, hanem beleilleszkedik. Sőt, rendkívül látványosan mutat rá arra, amit más úton, például meditációval tudnak az emberek felismerni.
Még egy gondolat a mostani időszakról. Kétségtelen tény, azt veszem észre, hogy egyénileg rendkívüli módon megszaporodtak a problémáink. Nagyon bonyolulttá vált az élet, nagyon-nagyon sokat szenved mindenki, sokféle téren, sokféle formában, egészségileg, gazdaságilag, lelkileg, családi viszonyainkban, tehát mindenhol felfokozódtak a küzdelmek. Csak nagyon bízni tudok abban, hogy a tudatban, a sok alanyban lezajló harc és küzdelem nem fokozódik odáig, hogy a kollektív tudatban, tehát közös, nagy álmunkban előidézzen valamilyen nagy krízist. Remélhetőleg ez nem következik be. Remélhetőleg csak arról van szó, hogy a váltás, a szülési fájdalmak azok, amelyeket most átélünk, mindenünk fáj. Bár még nem szültem, de el tudom képzelni… Gyakran használják a terhesség szót erre az állapotra, hiszen sokféle problémája van egy kismamának. Valószínűleg mi is ilyen helyzetben vagyunk, egyénileg is mindannyian, az emberiség is, mert valami létre akar jönni, meg akar születni. 3–400 éven keresztül az emberiség azt hitte, hogy már letudta ezeket a barbárokat, primitíveket, akik ott rázzák a csengőjüket valahol… De reméljük, ezzel az előttünk álló szüléssel visszakanyarodunk oda, hogy bizony az a fajta megközelítés legalább olyan fontos, mint korunk vívmányai. Nyilván a kettő közelít egymáshoz, és ezzel minthogyha az egyes ember és a világa között is egyfajta harmónia jönne létre. Vagyis az ember pontosan azt akarja, ami éppen van. Most van a világok legjobbika. Valahol ennek kellene lennie a célnak. Egyébként talán ez is, csak a gyengeségeink, a hajlamaink… ezeken dolgozni kell.
Szívből örülök, hogy a 39. Javasünnepen össze tudtunk jönni, együtt gondolkodni asztrológiáról meg egyebekről. Reményeim szerint ez még így lesz jó párszor. Találkozzunk ezeken az ünnepeken, és természetesen máskor is akár.
A szertartásról röviden annyit, hogy a javasok három energiából álló létet, mindenséget gondolnak el, elsősorban az indiai filozófiából kölcsönözve. Ez a szertartás nem más, mint egy olyan fohász, himnusz az elemekhez, amely esetleg e három elem harmóniáját idézi elő, azt szolgálja. Maguk a himnuszok védikusak, eredeti védikus himnuszok hangzanak el. A rítus ötezer éve persze más volt, a maga szabályaival, de maguk a himnuszok így hangozhattak akkoriban is, amikor a régi, védikus mágusok úgy hitték, hogy ezekből az elemekből, elemi erőkből épül fel a világ. Mi is egy kicsit így hisszük, ezért úgy gondoljuk, hogy az elemeket tisztelni kell, remélve, hogy az elemtisztelettel nagyobb harmóniát, rendezettséget tudunk a világban elérni. Akkor most következzen a szertartás…
Budapest, 2012. december 8.
