E sorok írásakor éppen a tiszai „ciános napok” időszakát éljük. Az erők fékevesztettségének újabb megnyilvánulása jelezheti számunkra, hogy még nem vagyunk túl a „nagy átkelésen”, még nem hagytuk magunk mögött a krízisekkel járó „nagy megfordulást”. A napfogyatkozás jelezte időszak mostanában éri el csúcspontját és látható, hogy sokak számára ez az időszak tényleges belső munkálkodással telik el, sokunk számára – akik készültünk erre az átalakító időszakra – bizonyossá vált ennek szükségszerű és időszerű volta.
Ahogy a felfokozódó természeti erők azt jelezhetik, hogy a földön élő ember és a körülötte lévő világ viszonyának meg kell változnia, úgy jelezheti az ezzel párhuzamos értékrendbeli zűrzavar azt, hogy az egyes embernek is meg kell változnia: legalábbis az új időszakba azok léphetnek be, akik ezt az átváltozást megteszik. A változásnak a hagyomány szellemében és annak felvállalása irányába kell történnie, s a létszemlélet teljességét kell, hogy érintse.
A hagyomány felvállalása nem csak azt jelenti, hogy az ember értékrendjén belül magasabb helyet foglalnak el az ősi elemek, értékesebb útmutatók a régi tanítások és az áthagyományozott tudás, mint az „újdonságok”, hanem főleg azt, hogy az ember létszemléletében teret nyerjen a „hagyomány szelleme”. Ennek legbiztosabb jeleként értékelhetjük azt, ha hajlamosak vagyunk belátni, hogy a világnézetünk és a létszemléletünk nagymértékben meghatározza létünket. Vagyis, ha tudomásul vesszük, hogy a létezésünk minden pillanatát meghatározzuk azzal a belső folyamattal, amelyben van egy kialakított értékrendünk, s amelyet csak mi magunk tudunk fenntartani vagy megváltoztatni.
Mint mindenre, az ember életére is a folytonos változás a jellemző. Ezek a változások azonban legtöbbször horizontális síkon zajlanak le: megváltozhat a lakóhelyünk, a munkahelyünk, az ismeretségi körünk, a társunk, a világképünk stb., ezekben általában az ember inkább „átépítkezik”, semmint belülről ténylegesen megváltozik. Átépítkezni viszonylag könnyű – könnyű otthagyni az egyik dolgot a másikért, de legtöbbször bizony ezekben semmiféle szellemi mozgás nem fedezhető fel. Ennél egy fokkal nehezebb tudatosan átlépni az egyik képből a másik képbe, az egyik állapotból a másik állapotba. A legnehezebb azonban az, hogy az ember az erők felfokozódásából fakadó változásokat önmaga átalakítására használja fel, mert ez vertikális mozgást igényel, olyan tudati mozgást, amely által a létszemléletünk, a magunkról és a létünkről alkotott elképzelésünk teljesen megváltozik. Márpedig a mostani időkben ezt kell mindenáron megkísérelnünk, erre kell összpontosítani ahhoz, hogy az erők áramának igázói lehessünk.
Mindannyiunk én-élménye csak valamihez kapcsolódva tud megjelenni, ez a valami pedig nem más, mint a korábban elmulasztott felismeréseinkből felépült jelenségvilág. E kettő között feszül a létszemléletünk, a világról és önmagunkról alkotott elképzeléseink összessége, benne egy értékrend, amelynek alapján az életünket vezetjük.
A négy méreg
Négy olyan méreg van, amely az ember létszemléletét megmérgezheti, és melyek eredményeképpen a vágy, a szenvedély és ezek következtében az önuralom elvesztésével és a szenvedésekkel teli állapotok folyamatával kell szembesülnie.
Az első az előítéletek sokasága, melyeket az ember tudatlansága miatt megtűr, s amelyek egy teljesen hibás értékrendet hordoznak. Az ilyen létszemlélet meghatározza a dolgok folyását azzal, hogy már eleve valamilyennek akarja látni a jelenségeket, függetlenül azok valódi természetétől, s ezzel megfosztja önmagát minden szabad cselekvéstől. Ilyen például az a vélekedés, hogy nem lehet a szenvedések körforgásából megszabadulni vagy az, hogy az ember nem képes teljes mértékben uralni az erőket.
A második méreg a létszemlélet érzelmi befolyásoltsága, az emóciók, a kimozdító erők általi meghatározottsága. Ebbe a körbe tartozik az a szenvedéseket okozó beállítottság, amikor valaki kizárólag a vágyainak a kielégítését hajszolja. Az élet az ilyen létszemléletű ember számára nem több, mint egy értékrend nélküli hajsza, amely a test igényei körül zajlik, s melyben a vágy – mint „háziúr” – keltette negédes zümmögés elhatalmasodik a tudaton: „Az élet célja, nem vitás, csak evés, ivás és semmi más”.
A létszemléletet szennyező harmadik méreg az érzékszervi tapasztalásra való lekorlátozottság, amely azt eredményezheti, hogy az ilyen ember kizárólag az észlelet világában él. Ennek a létszemléletnek az értékrendjében nincs belső fejlődés, sem tökéletesedés, sem belső rend, mert az észlelés magához bilincseli a tudatot, amely teljesen a jelenségek befolyása alá kerül, olyannyira, hogy számára kizárólag külső célok és eredmények lesznek a meghatározóak. Az ilyen létszemléletű ember az életéből mindenféle belső rendeződést kizár, s az ebből fakadó szenvedésekért a körülményeit, a sorsát, vagyis valaki vagy valami „mást” okol. Nem eszmél rá az érzékszervi tapasztalás mögötti folyamatok pioritására.
S végül a negyedik méreg, amely talán a legsúlyosabb, a naiv realista beállítottság, amelyben a világ, mint önmagában valós és megváltoztathatatlan realitás van jelen. Az ilyen ember nemcsak negligálja önmaga tudati létét, hanem átadja magát egy olyan kaotikus értékrendnek, amelyet a magára hagyott világ produkál, átadja magát a fékevesztett folyamatoknak.
Ez a négy méreg szennyezheti általában az ember létszemléletét, tudatfolyamatait.
A négy gyógyszer
Minden szellemi út alapvető feltétele mindenekelőtt egy olyan létszemlélet tudatos kialakítása, amely magában foglalja az ember szellemi fejlődésének lehetőségét és amely túlmutat a konvenciókon. A tudatosan kialakított létszemlélet ismérve, hogy a megismerési folyamatokra, a tanulásra és a tanulmányokra épül és a (meg)tapasztalás adja az alapját. Ebben a létszemléletben az előítéleteket fokozatosan felváltja a megtapasztalt tudás, valamint a létezéssel kapcsolatos nyitottság és az előítéleteket egy magasabb értékrend váltja fel.
A második gyógyszer a konvencionális értékek átértékelése egészen addig, míg a létszemléltünkben olyan értékrend lesz a meghatározó, amely túlmutat az ember horizontális lehetőségein, vagyis meghatározó szerepet kap benne a hierarchia elve. Ez teszi lehetővé azt, hogy a magasabb és szabadabb világok is megnyíljanak az ember előtt, valamint ez teremt lehetőséget arra, hogy az érzelmi mozgatottság helyett a tiszta erkölcs, a kilátástalanság helyett a legmagasabb szellemi célok jelenjenek meg.
A harmadik gyógyszer az, ha a kialakított létszemlélet határozottsága mellett megmarad a létszemléleti nyitottság, amelynek következtében a látszólag idegen és szellemtelen jelenségek és észlelések is képesek integrálódni a magasabb célok felé törő tudat folyamataiban. A határozottság melletti nyitottság segíti elő a belátás, a részvét, a szánalom és az irgalom magasrendű képességeinek birtoklását, de ez a világnézeti attitűd teszi lehetővé azt is, hogy alacsonyrendű és szellemtelen elemeket képesek legyünk integrálni és átalakítani utunkat segítő elemekké.
A negyedik és legfontosabb gyógyszer az, ha a tudatosan kialakított létszemléletünk teljes összhangba kerül az életvitelünkkel, vagyis ha életünk minden mozzanatát alá tudjuk rendelni a kialakított magasrendű céljainknak. Amennyiben ez az összhang hiányzik, akkor olyan feszültségek és diszharmonikus állapotok keletkezhetnek, amelyek betegségeket, megalkuvást és egyéb nemkívánatos helyzeteket vonhatnak maguk után. Hiába papol valaki a legmagasabb tradícióról, a legkívánatosabb szellemi állapotokról, mert ha életével az elveket nem teljesít be, ha nem teremt összhangot az elvei és az életvitele között, ha nem cselekszi meg azt, amit helyesnek gondol, akkor nem tud végbemenni a szemlélet átalakításának igazi célja: a szeretet, a tudás és az erő megvalósítása. Viszont, ha ez emberben a tudatosan kialakított magasrendű létszemlélet és az életvitel egybeesik, akkor megvalósul a jó értelemben vett „öntörvényűség”, a szvadharma, amely nemcsak azt foglalja magában, hogy minden jelenség tudati természetűvé és így megváltoztathatóvá és átalakíthatóvá válik, hanem azt is, hogy az ember nyílegyenesen halad a maga útján, amely a megszabaduláshoz és a teljes uralomhoz vezet.
Most egy kollektív szemléletváltás időszakát éljük. Azok az emberek fogják az új korszakot megalapozni, akik képesek ezt a szemléletváltást önmagukban tudatosan lecsillapítani és ezt a világot egy emberibb világgá átvarázsolni, akik képesek önmagukat, a létszemléletüket és az életvitelüket egyaránt a hagyomány mindenek feletti szelleméhez igazítani. Egy ilyen szemléletváltás szükségességére mutatnak rá az idők jelei.
Forrás: Mireisz László: Ég veletek!
