Asztrológusok a középkori Európa uralkodói udvaraiban
„Koldus ha vész, nem tűn fel üstökös.
Ha fejedelemnek halni kell,
Lánggal jelenti azt az ég maga.”
(Shakespeare: Julius Caesar)
A kiindulás és az asztrológia szerepének változása
A modern asztrológia többnyire a hétköznapi emberek személyes sorsával foglalkozik, míg a tradicionális asztrológia – főként annak korai szakaszában – az államok és fejedelmek sorsával foglalkozott. A fejedelem ugyan ember volt, de élete elsősorban azért állt a figyelem középpontjában, mert az állam képviselője volt. Az asztrológia három évezredes története során folyamatosan demokratizálódott, és a magánszemélyek szolgálatába állt, de ez az átalakulás a középkorban még nem volt teljes. Valójában nem minden középkori asztrológia foglalkozott egyáltalán az emberi lényekkel. Az időjárás előrejelzése, „az idők jövendölése” (pronosticatio temporis) például fontos része volt a középkori asztrológiának.
A nyugati típusú asztrológia eredete a hellenisztikus kultúrában keresendő, ahol a babilóniai, egyiptomi asztrológia, a görög filozófiával és matematikai látásmóddal, valamint a perzsa hagyományok elemeivel keveredett. Ebben nagy szerepe volt mindazon kozmikus látásmódnak, amely a matematikai csillagászat, különösen Ptolemaiosz munkássága révén jelentősen megszilárdult. Még ez a csillagászat is sokat köszönhetett a mezopotámiai kultúrának. Az asztrológiától nagymértékben motivált csillagászat az ókorban és a középkorban is intellektuálisan kihívást jelentő tevékenység volt. Szinte minden komoly asztrológiai jósláshoz hosszú számítások sorozata volt szükséges. A matematikai asztrológia gyakorlásának képessége a kor viszonyai között ritka tehetséget igényelt, és mint minden ritka dolog, az értéke nagyrészt független volt annak belső érdemeitől, legyenek azok intellektuálisak vagy más jellegűek.
A Córdobai Emirátus és az Ibériai-félsziget jelentősége
Amikor a középkori Európában, különösen a 12. századtól kezdve, a tudomány robbanásszerűen átalakult, mihelyst a görög és arab csillagászat is megérkezett Szicílián és az Ibériai-félszigeten keresztül. A 9. századra a Córdobai Emirátus kulturális és politikai szempontból már felvette a versenyt a bagdadi Abbászida Kalifátus dicsőségével. Uralkodója II. Abd ar-Rahmán emír (792–852) asztrológusokkal vette körül magát, akikről – akárcsak az udvari költőkről – egy külön listát vezetett. E hagyomány folytatódott az emirátusból kalifátussá alakuló állam későbbi uralkodóinál. 976-ban II. Hisám al-Muajjad került trónra, aki mellett az udvari intrikák győzteseként a kamarás (hádzsib), Muhammad ibn Abi Ámir szerzett teljhatalmat, felvéve az uralkodói al-Manszúr melléknevet. (Ez a kortárs keresztény forrásokban Almanzor változatban maradt fenn.) Ibn Abi Ámir mindenekelőtt hadvezérként írta be nevét a történelembe: a feljegyzések szerint több mint ötven, esetenként szokatlanul mélyre hatoló hadjáratot vezetett az északi, keresztény királyságok ellen, amelyeket rendre legyőzött és nagy zsákmányt szerzett. A katonaság felett korlátlan hatalommal bíró kamarás negyedszázados uralma alatt a birodalom határain belül béke honolt, és az észak-afrikai szerzeményeket sem fenyegette veszély. Feljegyzések szerint Almanzor elégette az asztrológiával kapcsolatos könyveket, de horoszkóp nélkül nem indult háborúba, és óvintézkedésként megcsináltatta fia horoszkópját is. Ez a fajta ambivalencia meglehetősen jellemző volt az asztrológia pártfogóira a történelem legtöbb időszakában.
A 10. század második felétől az asztrológiát az Ibériai-félszigeten élő jelentős szellemi háttérrel bíró csillagászok művelték, akik megfigyeléseikkel és elemzéseikkel hozzájárultak a csillagászat és az asztrológia területén is tapasztalható szellemi emelkedéshez. Nyilvánvaló, hogy az ibériai királyi udvarok ebben az időben az asztrológia pártfogói voltak, de az asztrológusok pontos szerepéről az udvarokban nagyon keveset tudunk.
Az ibériai muzulmán és keresztény udvarok általános érdeklődése a tudomány iránt azonban még Almanzor ideje előtt nagyon gyorsan elterjedt Európa más részein is. Az ilyen információk leghíresebb korai hírnöke Gerbert d’Aurillac volt, aki matematikát és csillagászatot tanult Katalóniában, és jártasságot szerzett az asztrológia művelésében is. Kora hitéleti működésében meghatározó szereplőjeként és kiterjedt kapcsolatrendszere folytán egyházi karrierjének megkoronázása volt, amikor 999-ben pápává választották. II. Szilveszter néven ő volt az első francia, és kétségkívül az első csillagász-matematikus-asztrológus, aki ezt a tisztséget betöltötte.[1]
Az arab nyelvről készült fordítások számának növekedésével az Ibériai-félsziget példát mutatott Európának, ugyanakkor nemcsak a könyvek, de a tudósok is északra és keletre utaztak. Így tett Petrus Alfonsius, akinek nagy szerepe volt a kulturális változásban. Személyében ugyanis megjelent az az új típusú királyi udvari orvos-asztrológus Észak-Európában. Eredetileg Moshe Sephardi néven volt ismert, mielőtt 1106-ban Huescában áttért a keresztény hitre, keresztapja pedig I. Alfonso aragóniai király volt. Moshe, alias Petrus a király orvosa volt, és idővel I. Henrik angol király orvosa lett. Orvosként fontos volt számára a csillagászat és az asztrológia ismerete. Asztrológiai befolyásáról a királyi udvarban keveset tudunk. Amit biztosan állíthatunk, hogy szinte misszionáriusi lelkesedéssel terjesztette csillagászati ismereteit, ami nem meglepő, hisz olyan tudást kínált Angliában, ami nem volt könnyen elérhető, így tevékenysége különösen megbecsültnek számított Európa e vidékén.
Bathi Adelard és a normann királyok
Petrus kortársa, Bathi Adelard (1080? – 1152?) apát volt, akinek utazásairól sokkal többet tudunk. Úgy tűnik, hogy a két férfi együtt dolgozott, mivel az al-Khwarizmi csillagászati táblázatait tartalmazó, Adelard által lefordított kéziratban található Petrus 1116-ból származó anyaga. Adelard maga meséli el, hogy fiatalon a normannok szicíliai királyságába utazott, és De eodem et diverso című műve valójában a szicíliai Siracusában íródott. Quaestiones naturales című műve, amely külsőleg egy nagybácsi és unokaöccse közötti beszélgetésnek tűnik, valójában utazásairól szóló beszámoló és az arab tudomány dicsőítése. Adelard két csillagászati és három asztrológiai művet fordított le arab nyelvről, köztük egyet, amely mágikus képekkel gravírozott drágakövekről szóló részeket tartalmazott. De mi köze volt az normann királyi udvarhoz?
A bizonyítékok közvetettek. Társadalmi kapcsolatait tekintve meglehetősen jó helyzetben volt. Apjához hasonlóan ő is sok éven át püspökök szolgálatában állt. Egy helyen azt írja, hogy a Loire partján a királynő megkérte, hogy játsszon neki hárfán. (Nem világos, hogy ezáltal a királynővel való ismeretségével vagy hárfázási tudásával akart-e büszkélkedni.) Más bizonyítékok azonban arra utalnak, hogy udvari asztrológusként működött, mégpedig tíz normann kori horoszkóp formájában, amelyek nagyon is lehet, hogy tőle származnak. Charles Burnett felvetette, hogy ezeket Robert of Chester készíthette. Bármi is az igazság, ezek királyi horoszkópok, rendezetlen kézírással, nem pedig professzionális írnoki másolatok, amelyeknél tíz közül kilenc ugyanazon kéz írásának tűnik. A legkorábbi 1123-ból, a következő 1135-ből, egy 1150-ből, hét 1151-ből, az utolsó pedig 1160-ból származik. A horoszkópokhoz nehezen olvasható jegyzetek tartoznak, de a legtöbbjük, úgy tűnik, Hódító Vilmos unokájára, István angol királyra (1135–1154) utal.
A horoszkópok számos dinasztikus és uralkodói kérdésekkel foglalkoznak, így például a bárók kötelességével, hogy hűséget fogadjanak a király fiának egy esetleges invázió lehetőségével és így tovább. Az egyik horoszkóp valószínűleg Henrikről, Gottfried normandiai herceg fiáról szól, és arról, hogy 1150-ben Normandia átadása lehetséges-e annak a fiúnak, aki végül II. Henrik néven angol király lesz. Henrik szinte biztosan az a személy volt, akinek Adelard egy, talán 1149-ben írt, az asztrolábiumról szóló értekezést szentelt.
Függetlenül attól, hogy ezek a művek Adelardtól származnak-e, vagy sem, azt mutatják, hogy létezett egy kellően jártas tudós-polihisztor, aki alkalmazta az asztrológiát politikai körülmények között a normannok által uralt Angliában. Láthatóan az asztrológiai hagyomány átvétele tehát a 12. század közepére valóban megtörtént Észak-Európában. Gyanítható az a fejlemény is, hogy amint az asztrológiai előrejelzés mint tudás megjelent a színen, fokozatosan a meglévő mágikus gyakorlatok helyébe lépett.
A fentiektől függetlenül megállapítható, hogy a mágia és az asztrológia ugyanazt az általános funkciót töltötte be a középkori ember életében, vagyis olyan dolgokat magyarázott, amelyek másképp nem voltak megmagyarázhatók, és mindkettő részt vett olyan gyakorlatokban, amelyeknek célja az ember által megfogalmazott kívánságok megvalósulása, vagyis mindkettőnek magyarázó és pragmatikus, sőt társadalmi funkciója is volt.
II. Frigyes és Skóciai Mihály (Michael Scot), a „mágus”
Az európaiak és az iszlám második fontos találkozási pontján, Szicíliában II. Frigyes császár (1194–1250) játszott központi szerepet. Gyermekkorának nagy részét Szicíliában töltötte, és gyermekkori barátaival arabul beszélt. A sziget 902-től 1091-ig arab uralom alatt állt, és a normannok által történő meghódítása után a görög, arab és latin kultúrák természetes találkozási pontjává vált, így nem meglepő, hogy Frigyes nemcsak általában támogatta a tudományokat, hanem állítólag udvari asztrológust és mágust is alkalmazott, Skóciai Mihály (kb. 1195–kb. 1235) személyében.
Mihály ugyan maga állította, hogy Frigyes hűséges asztrológusa, de ezen állítást közvetlenül bizonyító dokumentumok nem állnak rendelkezésre, bár a parmezáni krónikás, Salimbene „a császár asztrológusának”, Dante pedig „mágikus trükkök gyakorlójának” nevezi. Valójában Salimbene a nevét egy versben megfogalmazott jóslattal is összekapcsolja, amely több észak-itáliai város jövőjéről szól. E két jellemzés közül szerintem Dantéé áll közelebb az igazsághoz.
Hogy Mihály mennyire függött a császártól, és hogy Frigyes udvarában lakott-e, nem tudni, de az általa valószínűleg adott tanácsok hangvételét írásaiból lehet megítélni. A Liber introductorius és a Liber particularis című művei, amelyek állítólag Frigyes kérésére íródtak, a csillagászat, az asztrológia, a meteorológia, a fizikai földrajz és más tudományok gyűjteményeként ismertek. Ebben Mihály például arról tájékoztat minket, hogy azt tanácsolta a császárnak, hogy „ha bölcs ember tanácsát kívánja, akkor növekvő holdfázisban, emberi, tűz vagy levegő jelű állatövben kell konzultálnia vele”. Ezen mondatok látszólag felszínes asztrológiai megközelítésnek hatnak, de Mihály asztrológiai tudását a mágia és a szellemek megidézésének tanával ötvözte.
Az asztrológia terjedése a késő középkorban. Udvari orvosok és naptárkészítők
A 13. század végére az asztrológia már elfogadott része volt az udvari életnek. Ezt jól mutatja, hogy egyre gyakrabban használták a gazdagok számára elérhető, illusztrált egyházi naptárakat. A másolással sokszorosított kalendáriumok eleinte csak egyszerű naptári információkat tartalmaztak: szentek napjait, a napkelte és napnyugta időpontját, a holdfázisokat, esetleg a napfogyatkozásokat, valamint orvosi információkat, például a vércsapolás (flebotómia) legalkalmasabb időpontját. Az idő múlásával azonban egyre több asztrológiai információ tartalmazott.
Az egyik ilyen naptárat Guillaume de St Cloud készítette 1296-ban Mária francia királyné számára. Angliában Richard of Wallingford, mint minden más St. Albans-i apát, a királyi udvartartás lelki gondozójaként működött, így nem meglepő, hogy születési bejegyzéseket írt a III. Edward feleségének, Philippának készített naptárba. A 14. század végén két angol szerzetes írt naptárakat, amelyeket William Chaucer (1343–1400) költő is megemlített és használt, de mindkettő kifejezetten királyi naptár volt. Rajtuk kívül szerény asztrológiai tudással írt naptárak is közkézen forogtak, amelyek nem riadtak vissza egyes populáris mágikus elemek hagyományának fenntartásától sem.
Intellektuális hatalmi harc. A szkeptikusok
A királyi udvarokból és az egyetemi körökből származó információk, ahol az első szakértelem megszerzésére került sor, azt sugallják, hogy az asztrológia meglehetősen racionális tevékenység volt. A 13. század vége előttről fennmaradt horoszkópok száma csekély, ami arra utalhat, hogy a személyes elem még kevéssé volt jelen, de ennek ellenére sok teológus kezdett aggódni a fejlemények miatt.
Különösen veszélyesnek tartották azt az elképzelést, hogyha a csillagok mozgása előre meghatározott, akkor ugyanez vonatkozik az emberi sorsra is – legalábbis addig, amíg előbbi az utóbbit determinálja.
A determinizmus témája fontos kérdés volt két asztrológiaellenes hangvételű műben, amelyeket mindkettőt királyi olvasásra írtak, az egyiket Thomas Bradwardine III. Edward angol királynak, a másikat Nicole Oresme V. Károly francia királynak. A művek nagyon eltérő jellegűek voltak, és érdekes megfigyelni, hogy a két király milyen intellektuális tanácsokat kapott.
Bradwardine (kb. 1290–1345) az oxfordi Merton College elismert tudósa volt, aki 1335 körül csatlakozott az akkori durhami püspök, Richard de Bury köréhez. A király gyóntatója lett, és 1346-ban elkísérte őt hadjárataira, valószínűleg Flandriába, de biztosan Franciaországba. 1349-ben Canterbury érsekévé vált, de néhány héttel később meghalt a pestisben. Bradwardine kétszer foglalkozott a predesztináció kérdésével, és megközelítése kifejezetten determinista szemléletű volt: mindenért Isten akaratát tette felelőssé, amelynek határain belül gyakorolhatja az egyén a szabad akaratát.
Nicole Oresme (kb. 1320–1382) szintén olyan tudós volt, aki az egyetem, az egyház és az udvar világában egyaránt otthonosan mozgott. 1348-ban a Navarre-i Főiskola nagymestere lett, később ott teológiai professzor volt, 1378-ban Lisieux püspökévé nevezték ki és 1382-ben ebben a tisztségében halt meg. Oresme az asztrológia ellen írt Tractatus contra astrologos című műve nem volt széles körben ismert, és 1361 és 1365 között franciául írt Livre de divinacions című műve sok szempontból érdekesebb. Ebben az asztrológiát a királyok természetes művészeteként mutatja be, utalva Ptolemaioszra, „Egyiptom királyára”, Albumasarra és „Neptanabus királyra”, akik mind „uralkodó asztrológusok” voltak. Az első bekezdésben azonban felvázolja a helyzetet, amelyben az asztrológia a legveszélyesebb azoknak, akik magas rangúak, és akiknek a kezében a kormányzás van.
Ebbe a sorba illik Philippe de Mézières (1327–1405) katona és nemes, aki írásaiban kritikai éllel illette az asztrológiát, állítása szerint azért tette ezt, hogy a köznép megtanulja, hogyan kerülje el az asztrológiai badarságokat. Bátor szavakként hangzanak megállapításai, de ha továbbolvassuk műveit, rájövünk, hogy bizonyos típusú asztrológiai jóslatokat teljesen lehetségesnek tartott. Véleménye szinte általános volt a középkori értelmiségiek körében: az asztrológia tudományosan lehetséges, de szellemileg veszélyes, bár nem tehet semmit, ami az emberi szabadságot korlátozná. Veszélyei ellenére Philippe úgy véli, hogy a királyoknak és hercegeknek tanulmányozniuk kell az asztrológiát, mert ez egy nemes tudomány. A nemesek és hercegeknek jobban kell tudniuk, mi a jó és a szép, mint bárki másnak. Felsorol több királyt, akik jól ismerték a témát, és emlékeztet arra, hogy Arisztotelész, azt tanácsolta Nagy Sándornak, hogy ne tegyen semmit anélkül, hogy előbb konzultált volna egy asztrológussal. Mellékesen megjegyzi, hogy a Centiloquium, egy tévesen Ptolemaiosznak tulajdonított szöveg szerint a legjobb asztrológusok déli országokból származnak, így a franciák és az angolok alig profitálhatnak az asztrológiából. Az általános üzenetként fogalmazza meg, hogy az asztrológia a fejedelmek számára alkalmas tudomány, de a közembereknek nem.
Horoszkópok a 15. századi francia és angol udvarokban
A vélemények megoszlanak abban a kérdésben, hogy Oresme valaha is V. Károly francia király nevelője és tanítója volt-e, azonban az biztos, hogy a Louvre-ban található hercegi könyvtár számos asztrológiai művet tartalmazott. Ez a tény önmagában nem különböztette meg a kor legjobb tudományos könyvtárai közül, de egy korábban V. Károly tulajdonában lévő, ma pedig az oxfordi St. John’s College könyvtárában található kéziratból kicsit többet tudunk a királyi érdeklődés mértékéről. A kéziratot Károlynak írták, és a különböző csillagászati és asztrológiai művek mellett öt, nagyon gondosan megfogalmazott horoszkópot tartalmaz, egyet Károlynak, a többit pedig négy gyermekének.
Az ilyen születési horoszkópokat általában születéskor készítették, hogy útmutatást nyújtsanak a jövőbeli szerencséhez és jellemhez, de a születési horoszkópokat nem csak egyszer lehetett értelmezni. Ha gondosan megőrizték őket, mint ebben az esetben, az orvos-asztrológus később is konzultálhatott a születési horoszkóppal egy személy életének későbbi szakaszaiban, például, hogy véleményt mondjon egy betegség valószínűsíthető lefolyásáról.
Szomorú tény, hogy Károly gyermekeinek horoszkópját vélhetően többször alaposan tanulmányozhatták, mivel többségük korai halált halt betegség következtében.
A késő középkorban és azután szokássá vált, hogy az asztrológusok összegyűjtötték a híres emberek horoszkópjait. Emanuel Poulle tárgyalta a Bibliothèque Nationale-ban található kéziratot, amely összesen mintegy hatvan személy horoszkópját tartalmazza. Közöttük található VI. Henrik angol király horoszkópja, Jean, Bourgogne hercege, Jean, Alençon grófja és más nemesek horoszkópjai, valamint John Fastolfé, Shakespeare Falstaff nevű szereplőjéé. A gyűjtemény egészét nyilvánvalóan azzal a szándékkal állították össze, hogy asztrológiai magyarázatot találjanak a politikai eseményekre. Vannak évfordulós horoszkópok az Orléans hercegéről, amelyek kapcsolódnak 1407-ben a Bourgogne hercege által elkövetett gyilkosságához.
Az abban az évben bekövetkezett nap- és holdfogyatkozások, valamint a Jupiter és a Szaturnusz 1405-ös konjunkciója összefüggésbe hozható volt egy olyan dinasztikus változással, mint amilyen 988 körül történt, amikor a francia nemesek Capet Hugót választották uralkodónak. Kiszámították, hogy akkor, csakúgy, mint 1325. június 1-jén, a Szaturnusz és a Jupiter épp együtt állt.
Az újabb együttállás Valois VI. Fülöp trónra lépését hirdette volna – bár ez csak három évvel később történt meg! Más, hasonlóan késleltetett hatással bíró asztrológiai jelenségek is ismertetésre kerülnek. Amikor VII. Károly diadalmasan bevonult Párizsba (1437), a gyűjteményt összeállító asztrológus kívánatosnak tartotta, hogy alaposan elemezze a király születési horoszkópját. VII. Károly láthatóan az egyetlen középkori francia király, akiről ma részletes horoszkópelemzés maradt fenn.
A későbbi horoszkópokban utalások találhatók „Franciaország királyára, Henrikre” és „Károlyra, aki magát Franciaország királyának nevezi”. A szerző tovább kommentálja Roland Scriptoris kedvezőtlen ítéletét, amelyet VII. Károly koronázására készített horoszkópról mondott. Roland elemzését már a középkorban összekeverték egy állítólag fiatalkorában tett jóslattal, amely Jeanne d’Arc megjelenését jósolta meg. A kor asztrológusai láthatóan jelentős szellemi erőfeszítést tettek a dinasztikus asztrológiát illetően, ami tekintettel a francia győzelemmel záruló százéves háborúra nem meglepő.
Roland Scriptoris a művészetek és orvostudományok mestere volt, feltehetően Lisszabonból származott, és János bedfordi herceg orvosaként szolgált, ugyanakkor kortársaihoz hasonlóan, mint oly sok más tudós a történelemben, a politikai széljárásnak megfelelően változtatta álláspontját. Mint minden más asztrológus, aki hírnevét növelni akarta, neki is be kellett bizonyítania, hogy jobb asztrológiai módszereikkel rendelkezik, mint riválisai. Olyan tudományos vitákba keveredett, amelyek számunkra teljesen jelentéktelennek tűnhetnek, de akkoriban nem azok voltak. Mindegyik a tudományos hitelességet érintette, amit a mecénási támogatás elnyerése motivált.
Az asztrológia mint politikai hatalom forrása
A cím picit megtévesztőleg hathat, mivel az asztrológia semmilyen értelemben nem volt „teljes munkaidős” tevékenység. Minden középkori királynak voltak orvosi tanácsadói, és minden egyetemen képzett orvos rendelkezett olyan ismeretekkel, amelyeket asztrológiai tudásnak lehetne nevezni. Ebből következően tehát minden királynak volt asztrológusa. Az asztrológia azonban sokféle tevékenységet magában foglal, a vércsapolástól a meteorológiáig, a születési horoszkópok készítésétől a háborúk előrejelzéséig, a mundán események elemzésétől a nagy konjunkciók előfordulása révén a világvégét előrejelző üstökösmegfigyelésekig. Bizonyos értelemben ezeknek a tevékenységeknek a végzése a királyi hatalom működését szolgálta ki.
Milyen hatalmat remélhetett egy tudós az asztrológia gyakorlásával? Sokan, a múltban is, mint ahogy ma is azt mondták volna, hogy nem akarnak hatalmat. Talán munkát, meleg szobát, elegendő ételt és italt, de nem hatalmat. A hatalom többet jelent: mások felhasználását a saját célok elérése érdekében. Hogy valaki ilyen hatalomra vágyott-e, az nagyrészt az egyén jellemétől és a körülményektől függött.
Így vagy úgy, mint minden más tudós, aki királyi állást keresett, meg kellett győznie az uralkodót, hogy ritka szakértelemmel rendelkezik, és hogy képes olyan fontos dolgokra, amelyekre mások nem. Gondoskodnia kellett arról, hogy az általa mondottak értelmezése nehéz legyen, anélkül, hogy a királyt felbőszítené, ami karrierje szempontjából végzetes lehet.
Sok minden a jóslat érthetőségén múlott: egy kétértelmű jóslat éppoly veszélyes volt, mint a túl általános asztrológiai megállapítás vagy épp a bonyolult okfejtés. A „Pénteken háborúzzatok!” felszólítás egyszerűsége folytán jónak tűnik, de ha a dolgok rosszul alakulnak, akkor már nincs mit szépíteni a rossz prognózison, ahogyan az gyakran előfordult – például II. Frigyes parmai ostrománál.[2] Az értelmezés rugalmasságának ismert példája Cornelius Agrippa von Nettesheim jóslata, amely szerint Károly Bourbon-herceg 1527 tavaszán sikerrel fog Rómára támadni. Nem tért ki viszont arra, hogy Károly az első támadás során meghal.
Az uralkodó személye feletti hatalom, amelyet az asztrológus a titkos tudás állítólagos forrásának birtoklásával szerzett meg, nagyon is valós hatalom, de ez a „Raszputyin-effektus” nem csak az asztrológiára jellemző. A jövő ismerete hatalmas dolog volt akkor is, és az igaz hívő számára a személyes horoszkóp értelmezése különleges élményt adott.
Az asztrológusok természetesen néha többek voltak, mint a csillagok ártatlan értelmezői. Ahogy a modern korban, úgy a régmúltban is a tudósok gyakran nem csak értelmezni akarták a világot, hanem megváltoztatni is. Az angol udvar a rózsák háborúja idején arra „használták” a tudósok tudását, hogy a spirituális csillagászati hatást a földi világra összpontosítsák. Az angol királyi horoszkópok nem különösebben gyakoriak, de több mint húsz középkori példa maradt fenn, és matematikai pontosságukból meg lehet ítélni a tanácsadók minőségét. A minőség a 15. században javult, kezdve VI. Henrik (1422–1471) alakjával, de a későbbi példákban figyelemre méltó technikai hibák találhatók. Például egy cambridge-i csillagász negyven horoszkópot készített IV. Edwardnak (1461–1483), aki Rouenben született, de a táblázatokat Norwichra, több száz kilométerrel északabbra alkalmazta.
Mindkét esetben az uralkodó nem tett mást, mint hogy alávetette magát a tudós felsőbbrendű bölcsességének, azonban így is voltak szép számmal olyan uralkodók, akik gyanakvással tekintettek a horoszkópkészítésre, hasonlóan ahhoz, ahogyan a primitív népek régen tekintettek a fényképezésre.
Halálbüntetés: az udvari asztrológia veszélyei (1441, 1447)
Itt érdemes némi szellemi támpontot lefektetni. A kereszténység egy olyan világban jött létre, ahol a mágia mindennapos volt. Korán felléptek a mágikus gyakorlatok ellen, de a régi szokások fennmaradtak, és a középkori tilalmak nagy száma azt mutatja, hogy míg sokféle mágiát elítéltek, másokat valójában szentesítettek. A kelettel való kapcsolatok, például a keresztes hadjáratok idején, egyértelműen az amulettek és varázsigék használatának növekedéséhez vezettek a személyes védelem és a különféle betegségek gyógyítása érdekében. Majd a hermetikus szemléletű görög–római klasszikus és arab asztrológia elterjedésével az addig alkalmazott mágia is az érdeklődés perifériájára kerül.
A reneszánsz humanizmus, amely látszólag a középkori gondolkodásmód ellen irányult, valójában ösztönözte a mágiát, amit a megfelelő klasszikus szövegek is támogattak. A reformáció hangsúlyozta az Ige élő erejét, amelynek célja a babona elleni küzdelem volt, de ez csak azt eredményezte, hogy hangsúlyozta a kétféle szellem, a káros és a jótékony, a démonok és az angyalok közötti alapvető szakadást, amelyeket elvileg hasonló módon, azaz szavak használatával lehetett megidézni. A korai neoplatonisták megpróbálták megfogalmazni a hétköznapi mágia filozófiai elméletét, és az egyház sok véleményüket átvette.
A mágia megvitatásakor számos definíciós probléma merül fel, de mindig van valamilyen különbség a törvényes és a törvénytelen, a fehér és a fekete, az ártalmatlan és az ártalmas között. Ez a különbségtétel később átkerült a mágia olyan formáira is, amelyeket ma inkább tudományosnak, természetes mágiának tekintenénk, és amelyek szellemileg ártalmatlanok voltak. Valójában talán hasznos lehet hármas megkülönböztetést tenni a fehér mágia, azaz a jó spirituális erőkkel való foglalkozás (például szent ereklyék, szentelt víz, szentségek vagy skapulárék használata), a fekete mágia, azaz a démoni erőkkel való foglalkozás, és a természetes mágia, vagyis a fizikai erőkkel való foglalkozás között, amelyek ugyan rejtélyesek lehetnek, de lényegében fizikai manipulációk során kezelhetők.
Az 1441-es évből származik egy jó angol példa a mágiával való foglalatoskodás veszélyeire, amikor Eleanor Cobham, Gloucester hercegnőjét, két tisztviselővel, Roger Bolingbroke-kal és Thomas Southwell-lel, valamint egy Margery Jourdemayne nevű nővel, akit Eye boszorkányaként ismertek, összeesküvéssel vádolták meg, hogy VI. Henrik király halálát akarták előidézni. A hercegnő Westminsterbe menekült, ahol menedéket kapott, majd később életfogytiglanra ítélték; Southwell a börtönben halt meg; Bolingbroke-ot felakasztották, megnyúzták és feldarabolták, miután „mágikus ruháival, viaszfiguráival és sok más mágikus eszközzel” kiállították; a boszorkányt pedig visszaesett eretnekként elégették.
A bűncselekmény a nekromancia[3] és a fekete mágia használata volt, de a férfiak gyakorlott asztrológusok voltak, sőt, oxfordi tudósok. A két oxfordi férfi számára nagyon szerencsétlen volt, hogy a király két cambridge-i férfit – az egyiket királyi orvosként, a másikat cambridge-i kancellárként – bízott meg az ügy kivizsgálásával. Mindketten úgy értelmezték az oxfordi férfiak horoszkópját, hogy az megjósolta a király halálát. Az ügy egyik érdekes aspektusa, hogy úgy tűnik, a király az egyik egyetem tudósait a másik egyetem tudósai ellen játszotta ki.
Ez az egész epizód jól mutatja, hogy az asztrológiát potenciálisan veszélyesnek lehet beállítani, ami még az orvostudománynál is veszélyesebb, mivel sokkal több emberi helyzetre kiterjed. A két tudós jelentése nem volt nyíltan áruló, de az asztrológiai értelmezésnek éppen az a kétértelműsége, hogy jelentésüket a király ellenségesnek értelmezze. A két tudós azt a hibát követte el, hogy a király ellenségeinek tanácsot adott, és ezért súlyos árat fizettek. Ez gyakran előfordult másokkal is a királyi udvar árnyékában más összefüggésekben, és ebben a tekintetben nem meglepő.
Sokkal érdekesebb az az elhivatottság, amellyel az egész ügyet kivizsgálták, ugyanis a korona szakértő tanácsadókat hívott segítségül, és az egész ügyet egy névtelen szerző írta le, akit ugyan az igazság keresése vezetett, így halálosan komolyan vette a vizsgálatot.
Egy másik, ehhez hasonló felségárulásos eset 1477-ben történt, és ebben is két oxfordi csillagász volt érintett. John Stacy és Thomas Blake is a Merton College-ból származott, és a király testvére egy barátjának kérdésére válaszoltak. Meg fog-e halni a király? A vádirat szerint először a jövőt próbálták meg kideríteni, de később állítólag mágiát, nekromanciát és csillagászatot alkalmaztak. Blake-et a norwichi püspök kérésére kegyelemben részesítették, de Stacyt Tyburnban kivégezték.
Az uralkodó halálának okozása és annak megjóslása ma nagyon különböző dolgoknak tűnhet, de az asztrológiát afféle pszichológiai hadviselésnek is fel lehetett használni, ami segített az okot egyfajta okozatként beállítani. Ez eszünkbe juttatja Ibn Khaldun (1332–1406) sorait Bevezetés a történelembe című munkájában:
„Továbbá az asztrológia gyakran azt a várakozást kelti, hogy egy dinasztiában válság jelei fognak megjelenni. Ez arra ösztönzi a dinasztia ellenségeit és riválisait, hogy támadják meg és lázadjanak fel ellene. Személyesen is sok ilyen esetet láttunk. Ezért szükséges, hogy az asztrológiát minden civilizált ember számára tiltsák, mert kárt okozhat a vallásnak és a dinasztiának.”
Az asztrológusok és a külföldi tanácsadók divatja
A 14. században az asztrológiai tudás fő központjai Párizs, Oxford és Itália voltak. Az itáliai fejedelmek nem voltak kevésbé aktívak az asztrológia támogatásában, mint északi rokonaik. Háborúkat indítottak, külföldi követségeket fogadtak, alapköveket raktak le és templomokat szenteltek fel, mindezt a csillagok állása szerint. Guido Bonatti nemeseknek és hadvezéreknek adott tanácsokat, különösen a ghibellin vezető Guido da Montefeltrónak. A pápák koronázásának idejét asztrológusok számították ki. X. Leó (korábban Giovanni de’ Medici) különösen hálás volt az asztrológusoknak, és már jóval azelőtt pártfogolta őket, hogy pápává vált. Számos állítólagosan helyes jóslat született az ő hivatali idejében.
A következő században számos egyetem alapításával az asztrológia jelentősége ugrásszerűen megnőtt – ne felejtsük el, hogy minden bölcsész alapvető csillagászati ismereteket tanult.
A fejedelmek végre szinte ugyanolyan könnyen vásárolhatták meg az asztrológusok szolgáltatásait, mint ma ahogy tesszük a számítógépek vásárlásával. A választék sokkal nagyobb volt, mint a kora középkorban, ugyanakkor intellektuális divat is befolyásolta a választást. Itt két divatirányzat emelhető ki:
1/ Az intellektuális hierarchia kérdése
Mint közismert, a középkori Európában a tudás hierarchikus rendben volt elrendezve, és így annak gyakorlói is e rendbe illeszkedtek be. A tudást Isten adta, ezért a teológia állt a piramis csúcsán. Az asztrológia a hivatalos hierarchiában a többi akkori tudományhoz képest jóval lejjebb szerepelt, ha egyáltalán szerepelt, de helyzetét felértékelte, hogy a középkori asztrológusok tudásanyaga egyre bővült és komplexebbé vált, így el tudtak különülni a többi tudomány képviselőitől.
2/ Külföldi tudósok szerződtetése
A második változás a divatban az a széles körben elterjedt érzés, hogy a külföldi tudósok valamilyen módon felsőbbrendűek a sajátjainknál, hogy „a szomszéd fűje mindig zöldebb”. Ennek alátámasztására szolgáljanak az alábbi példák a teljesség igénye nélkül:
Például V. Károly francia király az olasz Thomas de Pisant asztrológusként hívta udvarába. Több mint egy évszázaddal később egy itáliai asztrológus-orvos, William Parron, VII. Henrik angol király udvarában kapott állást, míg VIII. Henrik a bajor Nicolaus Kratzer szolgáltatásait vette igénybe, aki Hans Holbein barátja és munkatársa volt, aki szintén Henrik szolgálatában állt. Bár nem volt hiány jó angol asztrológusokból sem, Kratzer megbecsülését az angol királyi udvarban addig nem látott új asztrológiai ötletei szolgáltatták. Elődje, Parron tekintélyét hosszú publikációs listája lapozta meg, és nevéhez kötődik a politikai jóslatok divatjának elterjesztése Angliában, ő adta ki az első nyomtatott változatot ilyen témában. Az efféle jóslatok éves kiadásának hagyománya a mai napig fennmaradt a legtöbb nyugati országban.
A 15. század végén ugyanilyen vonzalmat tapasztalunk a külföldi divat iránt III. Frigyes német-római császár udvarában. Ott Johan Kantert alkalmazták Groningenből. Számos további példa található arra, hogy más országokból származó tudósokat alkalmaztak,[4] és gyanítható, hogy a választást nem a technikai kiválóság, hanem a kiválasztottak egzotikusnak ható személye és ötleteik újszerűsége jelentette.
Következtetések és összefoglalás
A fentiek alapján megállapítható, hogy az udvari asztrológusok ugyanazon örömökben, jutalmakban és veszélyekben részesültek, mint az udvar többi kísérője. Hatalmuk nem volt nagy, és ritkán volt nagyon jelentős. Az udvari javadalmazásokról sokat tudunk, és egyértelmű, hogy sokkal több udvari orvos halt meg gazdagon, mint tisztán asztrológus-tudós. Ha az asztrológusok bármilyen „hatalmat” is gyakoroltak, az azért volt, mert pontos előrejelzéseik révén patrónus uralkodóik nagymértékben támaszkodtak szellemi képességeikre és szerteágazó asztrológiai tudásukra.
A 17. századra átrendeződtek a szellemi prioritások: az egyetemi körökben empirikus kérdésekre fókuszáltak, mint például az orvostudomány és a meteorológia. Az asztrológusok a változással együtt nyitottá váltak az átlagpolgárok felé. Az így kialakult asztrológiai praxis pedig a jobb dokumentáltság miatt könnyebben hozzáférhető, mint az udvari asztrológusoké.
A középkor asztrológiája a modern kor beköszöntével fokozatosan háttérbe szorult, de úgy tűnt, hogy a művészet által felkarolt asztrológiai szimbolika nagyobb ellenálló képességet mutatott például a királyi díszek kialakításában. Tovább élt a nap, az arany, a szív és a király analógiás kapcsolata, és ezt XIV. Lajos, vagyis a Napkirály (Le roi soleil) „reklámmenedzserei” ki is használtak.
Az asztrológusok politikai hatalma soha nem érte el Napóleonét, és ritkán közelítette meg Raszputyin befolyását, azonban az asztrológia tudásának mágikus magasságait és az uralkodó hatalomgyakorlás titkait a hétköznapi emberek hajlamosak mind a mai napig egy forrásra visszavezetni.
[1] A hagyomány szerint II. Szilveszter küldte I. (Szent) István királyunknak a koronát.
[2] II. Frigyes császár 1248-ban megostromolta Parmát, hogy a város fellázadása után megbüntesse a lombardok oldalára állt lakosságot. Az ostrom kudarcba fulladt, miután a parmaiak váratlanul kitörtek a városból, lerombolták Frigyes új táborát (Victoria), és a császár kincstárát is megszerezték. A sikertelen ostrom jelentős vereséget mért a császárra, és hozzájárult az észak-itáliai hatalma elleni küzdelmek kimenetelének alakulásához.
[3] Nekromancia: halottidézés (komplex mágia, amelynek a legelterjedtebb értelmezése a prognosztikára vonatkozik, amikor a halott szelleme a megidézését követően a jövőre vonatkozó jóslatokkal szolgál).
[4] Pl. Mátyás király udvarában a lengyel Jan Bylicza szolgált asztrológusként.
Forrás:
Burnett, Charles: Adelard of Bath, An English Scientist and Arabist of the Early Twelfth Century (Warburg Institute Surveys and Texts, XIV), London 1987.
Ibn Khaldun: The Muqaddimah. An Introduction to History (transl. Franz Rosenthal), Princeton University Press, 262.
Neugebauer, Otto: The Astronomical Tables of al-Khwarizmi, Copenhagen 1962.
North, John David: Scholars and power: Astrologers at the courts of medieval Europe (Actes de la vi trobada d’història de la ciència i de la tècnica), SCHCT, Barcelona 2002, 13–28.
Poulle, Emmanuel: Horoscopes princiers des XIVe–XVe siècles, Bulletin de la Soc. Nationale des Antiquitaires de France, 1969 (séance du 12 Février 1969), 63–77.
Samsó, Julio: Las Ciencias de los Antiguos en Al-Andalus, Madrid 1992, 50–51.
Thorndike, Lynn: Michael Scot, London 1965.
Képek forrása: Wikimedia Commons
