Hermész Triszmegisztosz és Harrán
Al-Biruni (973–1050?) perzsa polihisztor útinaplójában a harrániakat olyan kelet-perzsa, khorezmi népekhez hasonlította, akik velük hasonlóan tisztelték a Napot, a Holdat és az elemeket, és megjegyzi, hogy vallásuk nagyon elterjedt volt Zarathuszra megjelenéséig. Istent Egynek tekintik, de figyelemmel arra, hogy bár személye meghatározhatatlan, így kilencvenkilenc átvitt értelmű tulajdonsággal illetik és az evilági szenvedések tagadásával jellemzik („nem szenved”, „nem okoz kárt”, vagy „nem tesz rosszat”). A harrániak világegyetem kormányzását az égi szférának és testeinek tulajdonítják, amelyekről azt mondják, hogy élő, beszélő, halló és látó entitások. A tüzeket is becsülik.
Al-Biruni így folytatja leírásukat:
„Ők templomokkal és bálványokkal rendelkeztek, amelyek a Nap nevét viselték, olyan állandó formákkal, mint amilyeneket Abū Ma‘shar al-Balkhī említ az imaházakról szóló könyvében, például Ba‘al-bek temploma, amely a Nap egy bálványához tartozott. A Ḥarránt a Holdnak tulajdonították, és a Hold alakjában építették, mint egy ṭailasān-kendőt. A közelben volt egy Ṣelemsīn nevű város, amelynek ősi neve Ṣanam-sīn volt; azaz »a Hold bálványa«, valamint egy másik város, Tera‘-‘Ūz; azaz »Vénusz kapuja«. Azt mondják, hogy a Kába és képei [eredetileg] az ő [szentélyük] voltak, hogy akik imádták őket [a képeket], az ő csoportjuk tagjai voltak, és hogy Istent Zuḥal [Szaturnusz], al-Uzsá pedig al-Zuhara [Vénusz] néven ismerték. […] „Sok prófétájuk van, akik többsége görög filozófus volt: Hermész, az egyiptomi, Agathadhimun[6], Walis[7], Pythagoras, Baba[8] és Swr, Platón anyai ági nagyapja, és mások”.
A bolygókkal azonosított isteneiken kívül három állandó imával rendelkeztek, amelyet a Nap látható asztrológiai állásaikor reggel (ascendens), délben (Mc) és napnyugtakor (descendens), a napszakok sorrendjében 24-15-15 leborulással kísérten végeznek. Ezenkívül önként imádkoznak a nappal második órájában, ismét a nappal kilencedik órájában, és harmadszorra alkonyat után a harmadik órában. Tisztaságban és rituális tisztaságban imádkoznak, és megfürdetik magukat, amikor rituális tisztátalanságba esnek. Imádkozásaik iránya déli irány. Nem gyakorolják a körülmetélést, mert azt állítják, hogy nem kaptak parancsot erre.
Sok, a nőkre és a büntetésekre vonatkozó szabályuk hasonló az iszlám előírásokhoz, míg azok (előírások), amelyek a holttestekkel és hasonlókkal való érintkezés általi tisztátalanság megkötésére vonatkoznak, a (zsidó) Tórában találhatókra hasonlítanak. A csillagoknak, azok képmásainak és templomainak szentelt áldozatokat mutatnak be, papjaik és varázslóik pedig felügyelik az áldozatokat. Maga al-Biruni is elismeri, hogy bár a harrániakat szabeusok közé sorolják, valójában nincs közük az igazi szabeusokhoz, akik Babilonban maradtak abból a (zsidó) törzscsoportból, amely Kürosz és Artaxerxész idejében Jeruzsálembe indult.
Ha a hermetika és a térség kapcsolatát keressük, akkor a hermetikus hagyomány legkorábbi történetét lehetetlen egyértelműen megállapítani, de talán az egyik legfontosabb láncszem a hermetikus tudás közel-keleti átadásának láncolatában az edesszai Bar Daysan (154–222) tanításai voltak, akinek életrajza a késő ókor intellektuális és vallási életének eklektikus minőségét tükrözi. Állítólag az edesszai királyi udvarban nevelték a későbbi Nagy Abgar[9] királlyal, ahol a pártus nemesi hagyományok szerint megtanult kiválóan íjászkodni, vagy Hierapoliszban kapta kiképzését egy paptól, aki a pogány hagyományok ezoterikus ismeretére oktatta. Szírai Mihály[10] Krónikája szerint áttért a kereszténységre, és pogányellenes értekezéseket kezdett írni, de mivel nem tudott megfelelni az egyházi tanításoknak, végül eltávozott új hitétől. Asztrológiai és etnohistóriai művekkel, valamint több mint 150 himnusz szerzőjével büszkélkedhetett Bar Daysan szerint „a legtehetségesebb ember” és „a szír nyelv hatalmas vitatkozója” volt.
A Harránt megszemélyesítő Holdistennő a II. századból Epheszoszból (jól látható a város jelképe a Hold)
Akin keresztül a harráni hermetikusság megérthető, az az említett Thabit ibn Qurra, akinek tartós hírneve mind a keresztény, mind az iszlám világban nem filozófiai és tudományos kommentárjain alapult, hanem azon, hogy állítólag ő írta az asztrológiáról és az okkult tudományokról, nevezetesen a képmágiáról szóló különféle értekezéseket. Munkái között szerepel Proklosz kommentárjának szír nyelvről történő fordítása egy Püthagorasz Arany Testamentumai című traktátushoz. Thabit bagdai működése kapcsán Al-Kindi[11] köréből számazó tanítvány (Sarakshi) kommentárjában utalt arra, hogy a harráni szabeusok gyakorta merítettek Arisztotelésztől. Maguk a harrániak, Sarakhsi szerint, Hermésznek tulajdonították tanukat. Valójában, annak ellenére, hogy a harráni világkép arisztotelészi eredetére hivatkozik, Sarakhsi doktrínájának filozófiai perspektívája összességében közelebb áll a neoplatonizmushoz, de bizonyos elemekkel a hermetikus hagyomány ismeretét bizonyítja. Az eredeti hiba talán nem Sarakhsi vagy akár Thabit ibn Qurrah hibája volt, mivel az ilyen forrásszármaztatási hibák gyakoriak voltak; Kindi maga is rendelkezett olyan értekezésekkel, amelyeket Arisztotelész művének minősítettek, köztük egy Arisztotelész teológiája cíművel, amely valójában Plótinosz[12] Enneászok című művének kivonatolt változata volt. Sarakshi számára a „szabeus” címke a hiedelmek széles skáláját ölelte fel, de mindegyik valamilyen módon az asztrális doktrínában gyökerezett, és a harrániakat úgy írta le, mint a szabiánusok egy olyan osztályát, akik fenntartják, hogy az imádott Teremtő egyszerre „Egy és Sok”.
Egy másik abbászida tudós és utazó, al-Mas’udi (896–956) írásában[13] arról számol be, hogy 943-as harráni látogatása során egy „gyülekezési hely” ajtaján egy szír nyelven írt „Platón-mondást” látott, amely vendéglátói szerint így szólt: „Aki ismeri saját lényegét, istenivé válik”. Hozzáteszi, hogy Platón volt az is, aki az embert egy fejjel lefelé fordított fához hasonlította, amelynek gyökerei az égben, ágai pedig a földben vannak. A második platóni metafora a Timaioszban található, az első forrása problematikusabb, mivel ez a görög szöveg meglehetősen tágan kapcsolódik a filozófiai rendszerekhez, de bármi is legyen a forrása, Mas’udi és harráni vendéglátói egyértelműen a filozófus szavainak hitték. Mas’udi két csoportot különböztetett meg a harrániak között, akiknek görög eredetet tulajdonított: a köznépet, akik ideológiájukban (madhahib) különböznek a köztük lévő tanult emberektől; a köznép áldozatot mutat be és jósolja a dolgokat, valamint különféle rituálékat végez, de a közöttük lévő bölcsek filozófusok. Az, hogy Mas’udi a görög filozófiát legalább egyfajta harráni bölcsesség forrásaként tartotta számon, tükrözheti egy neoplatonikus hagyomány jelenlétét Harránban, amikor a gyűlésterem ajtaja feletti felirat fordítása mellé helyezi.
Vannak ugyanakkor feltételezések[14], miszerint az athéni Akadémia 529-ben történt bezárását követően ide is jöhettek tanárok, akik magukkal hozták az iskola szellemiségét. Ennek némileg ellentmond Mas’udi, aki szerint azonban a harráni görög filozófia legalább egy formájának átadási láncolata, amely a 10. század elején jelent meg Bagdadban, Alexandriában kezdődött, nem Athénban. Valamikor 900 után három „harráni mester”, Quwayri, Yuhanna ibn Haylan és Abu Yahya al-Marwazi elkezdett tanítani és kommentárokat készíteni az arisztotelészi logika látszólag technikaibb aspektusairól; mindannyian keresztények voltak, és Mas’udi azt állítja, hogy ők voltak az alexandriai iskola utolsó tanítványai, akik először Antiochiába költöztek a 8. század közepén, majd Harránba I. Al-Mutavakkil kalifa uralkodása alatt (meghalt Kr. u. 861-ben).
Kapcsolatuk a harráni doktrína neoplatonikus elemeivel homályos. Tardieu azt állítja, hogy Thabit tanulmányai a görög filozófia hosszú harráni hagyományának termékei voltak, amely a perzsa száműzöttek érkezésével új intellektuális energiát kapott. Helyesen mutat rá arra, hogy a görög filozófia harráni érkezése a 9. század közepén nem elegendő Thabit görög tudománnyal való ismeretségének magyarázatához, és a bagdadi szabeusok tana, ahogyan azt Sarakhsi leírta, minden bizonnyal inkább neoplatonikus, mint arisztotelészi szemléletet tükröz. Bár Tardieu érvelése nem lehet teljesen meggyőző, mert végső soron lehetetlen kifejteni a harráni filozófia történetét a neoplatonisták és Thabit érkezése között eltelt háromszáz évben, egy ilyen kapcsolat minden bizonnyal nemcsak a görög tudomány egyik lehetséges belépési pontját világítaná meg az iszlámba, hanem konkrétabban Thabit ibn Qurrah filozófiai képzését is, aki több mint 70 évvel Mas’udi látogatása előtt hagyta el Harránt, hogy Bagdadba távozhasson.
Hogy a szélsőségesebb síita szekták milyen mértékben merítettek közvetlenül Harrán ezoterikus hagyományaiból, talán soha nem lesz teljesen meghatározva, de az nyilvánvaló, hogy az iszlámon belüli teológiai nézőpontok gyakran meghatározóak voltak a muszlimok által a hermetizmussal kapcsolatos szabeus hitről és gyakorlatokról folytatott vitákban. Ahogy a görög–római világ a közel-keleti vallásokban azt találta és gondolta, amit látni akart, úgy tették muszlim utódaik is, és a Korán rejtett jelentésének keresése nem zárta ki, hogy a múltbeli kinyilatkoztatásokból vagy módszertanokból bármit felhasználjanak, ami hasznos lehetett.
Visszakanyarodva al-Mas’udihoz, egy másik művében[15] egyiptomi eredetet tulajdonít a harráni hermetikának, ezzel rámutatva a hagyomány gyökereinek egy másik értelmezésére, amely a hermetizmus történelmi forrásainak két felfogását ötvözi: a görög filozófiát és az egyiptomi bölcsességet. Négy szabeus csoportot (kaldeus, kínai, görög és harráni) kategorizálva a harrániakat a görög szabiánusoktól eltérőnek minősítette; inkább az egyiptomi szabeusok maradványai voltak, akik
„tartózkodnak sok olyan ételtől, amelyet a görög szabeusok esznek, mint például a sertéshús, a csirke, a fokhagyma, a bab és az ehhez hasonló dolgok; prófétáiknak Agathodaimont, Hermészt, Homéroszt, Aratoszt [talán a Phaenomena szerzőjét a Kr. e. 2. században], Aryasist, Aranit, az első és a második ilyen nevűt tekintik”.
Mas’udi a harrániaknak azt a hitet tulajdonította, hogy a két Orpheusz nevű próféta, akik rejtett tudással rendelkeztek, azonos Hermésszel és az Agathodaimonnal, és a számukra tiltott ételek listája valójában különféle püthagoraszi és orphikus tabukra emlékeztet. Ez utóbbi független megerősítése Jákúttól[16] származik, akinek életrajzi szótára arról számol be, hogy a szabeus Ibrahim ibn Hilal (†994) 1000 dinárt ajánlottak fel neki, ha lóbabot eszik, de ezt az ajánlatot visszautasította, mivel tiltott volt.
Folytatjuk.
[6] A görög tűzhely jóindulatú védelmező szellemeként kezdő Agathosz Daimon a késő ókorban az isteni tudás kinyilatkoztatásával érkező hermetikus próféták egyikévé vált.
[7] Waliszt Biruni máshol a görög filozófia harráni tanáraként azonosítja, aki Zoroasztert oktatta: „ő [Zoroaszter] azt mondta magáról, hogy apjával Harránba szokott menni, hogy találkozzon Elbusszal [Walisszal?], a filozófussal, és tudást szerezzen tőle”.
[8] Ibn al-Adim (†1262) földrajztudós és történész szerint Baba egy harráni próféciakönyv szerzője volt, köztük egy olyan könyvé, amely azt jósolta, hogy „Harrán népének hatalma a legmagasabb fokra emelkedik”. Baba jóslatai a Pogány Filozófusok Próféciái című nagyobb gyűjtemény részét képezték, amelynek szereplőgárdája túlságosan is ismerős: Orfeusz, Hermész Triszmegisztosz, Platón, Püthagorasz, Porfíriosz és a szibilliai jóslatok.
[9] VIII. Abgar (177–212) edessza királya, aki felvette a keresztény hitet.
[10] Szíriai Nagy Mihály a szíriai keresztény egyház 79. pátriárkája 1166–1199 között.
[11] Al-Kindi (801–873) között élt asztrológus, matematikus, filozófus, aki az arisztotelészi tanok ismert hirdetője és adaptálója az arab kultúrába, „az arab filozófia atyja” néven illette az utókor.
[12] Plótinosz (203–270) görög filozófus, Platón és Arisztotelész követője, az emanáció tanának kidolgozója.
[13] Aranymezők és drágakőbányák című könyve a 10. század általa utazásai során megismert történelmi és földrajzi sajátosságait tárja fel.
[14] Michel Tardieu Sabiens coraniques et „Sabiens” de Ḥarrān című, 1986-ban megjelent, mérföldkőnek számító tanulmánya a Koránban említett titokzatos vallási csoport, a szábeusok történetét és azonosítását vizsgálja. Tardieu a harráni csoport szellemi hátterét nem a hermetizmusban, hanem a kései, tiszta neoplatonizmusban határozza meg.
[1] A Megjegyzések és javítások könyve az Aranymezők és drágakőbányák című könyv rövidített, átdolgozott változata.
[1] Abu Abdallah Jákút ibn Abdallah al-Hamavi ar-Rúmi (1179–1229) arab utazó és földrajztudós.
